Megosztom veletek egyik szösszenetem.

  Drága Pisti fiam pici korában asztmás volt. Azóta hál' Istennek kigyógyult belőle, de bizony kemény hónapok voltak azok amikor még fulladozott...Állandó félelem , hogy nehogy befulladjon, állandó orvoshoz járás. Nem kívánom senkinek.

 Édesanyú is asztmás volt, gyanitható volt, hogy tőle örökölte. Egy olyan gyerekorvosunk volt, aki mindegyre be akarta utalni a klinikára a gyermeket, persze nélkülem...Én meg nem engedtem.

Siess! Szedd a lábad! Haza kell érnünk, megfagyunk!- szólt ingerülten a tíz év körüli kislány a fiúcskára. Vacogtak a téli estében, kesztyű egyikükön se volt, csizma is csak a fiú lábán. a kislányon egy valamikor bundás, sok számmal nagyobb, szakadt  papucs. Vékony kis alakjuk elveszett a hirtelen leszállt sötétségben, szaporán lépkedtek a buszmegálló felé. 

 A buszon valamivel jobb lesz- vigasztalta az öccsét a lány, mikor látta, hogy már lefelé görbül a szája.

Elmondanám, Neked, Jézus, ha odalópozhatnék a jászol mellé, hogy mily gyarlók vagyunk mi emberek. Megköszönném, Neked, hogy a világra születtél...Hogy a bűneinktől megszabadítottál, hogy megváltottál...Jézusom, hagyd, hogy térden állva elmondhassam neked... Esendőek és bűnősek vagyunk. Te itt vagy. Fenséges vagy, magasztos vagy, még itt a marhák közt is, az istállóban. Mi meg...? Mi rohanunk, beszerzünk, versengünk, sütünk, főzünk, egymásra förmedünk, az ünnep nevében veszekszünk...távol vagyunk szeretteinktől, ha megszólalsz bennünk el-el hessegetünk...Hajszoljuk a pénzt, nem figyelünk egymásra...Miközben a Te születésnapod ünnepeljük.

Emlékszem mennyire természetes volt egykor, hogy az urak kezet csókoltak a hölgyeknek...Bizony sokszor még akkor is, ha baráti viszony volt köztük, a férfi sokszor így köszönt: kezedet csókolom. A szót tett követte. Szép gesztusnak tartom. Kifejezi a férfi hódolatát. Mert ugyebár egyenjogúság ide-oda, nekünk, hölgyeknek eszünkbe kell juttatni, hogy a szebbik nemhez tartozunk. Nem vagyunk egyformák, vannak köztünk csúnyácskák, szépecskék, butuskák, okosak...De egy biztos: ha szépnek látnak minket, és ezt éreztetik is velünk, akkor ki is sugározzuk ezt a külvilág felé, mint a tükör a nap sugarát.

Engedd meg nyájas olvasó, hogy egyes szám első személyben folytassam az élményeim. Magam sem tudom miért nem így kezdtem. 

 Ebben a részben szeretnék egy pár szót ejteni azokról a helyszínekről amik megváltoztak, így vagy úgy, és azokról is szeretnék képet adni amik megmaradtak. Mielőtt hazajöttem volna sokan intettek: ne tápláljak nagy reményeket, mert Marosvásárhely  már nem az a város amit húsz évvel ezelőtt itthagytam. Meg kell mondanom, valamilyen szempontból igazuk volt.

Jött, ment, dolgozott és nem látott. Pedig nagyon várta, hogy itt legyen. Aztán egy nap kinyitotta a szemét. Eddig taxival járt, most hirtelen fontosnak érezte, hogy gyalogosan tegye meg az utat. Estére nagyon elfáradt, sajogtak az izmai, sok kilométert legyalogolt, de megérte. 

  Ott, azon a játszótéren játszott gyerekként. Te jó ég, milyen régen volt, most mégis milyen közelinek tűnt! Bement a térre. A csúzda még ugyanaz a kőcsúzda volt mint gyerekkorában. Csak kissebb lett...Legalábbis úgy rémlett...a kő erősen kikopott ahogy a sok gyerek lecsúszott rajta, hosszú éveken át.

Hebegve-habogva tessékelték be a lányt. Még mindig nem ócsudtak fel, csak akkor jutott eszükbe, hogy hellyel kínálják őt, mikor már tócsányi víz gyűlt a lába alá, az esőköpenyről lecsorgó esőcsepekből. A nappaliban ültek le, a mama kávét főzni indult a konyhába. A fiatal lány csengő-szép hangján megszólalt:

-Tessék csak maradni. Előbb tudnom kell, hogy elfogadják-e a segítségem? - mosoly suhant át az arcán, s ha lehet még angyalibb lett ettől .- Meglepődtek, tudom.

Emit nem baleset érte. Rosszul lett a munkahelyén, és mire bevitték a kórházba már eszméletlen volt. Agyvérzés. A bal fele lebénult. Istenem, add, hogy ne legyen végleges, Istenem segíts..-fohászkodott Peti suttogva. Szörnyű volt a tudat, hogy most Emi is képtelen mozogni. Mi lesz a gyerekekkel? Hogy fogják őket ellátni? Még olyan kicsik! Panna most töltötte be a hetet, Boti is mindössze tíz éves. 

 A kórházból hosszú hetek után engedték ki az asszonyt. Addig Peti édesanyja segített nekik, bár ő is nehezen bírta, az izületei alig engedték mozogni, annyira fájtak.

Nővérért kiáltott, az azonnal hívta az orvost. Magához tért...Istenem, magához tért...A legmélyebb lelki fájdalomban sokszor már-már attól félt, hogy többé nem tud beszélni vele, nem tud szólni hozzá, nem mondhatja el mennyire szereti. Sok érzés kimondatlanul marad.  De nagy az Úr hatalma, lám, most elmondhatja neki. 

 Ült az ágy szélén, nézte és peregtek a könnyek a szeméből. A férfi csendesen simogatta a kezét, és suttotgta: 

" Ne sírj Emi, minden rendben lesz, ne sírj..." 

Még ő volt az aki vigasztalta.