Hebegve-habogva tessékelték be a lányt. Még mindig nem ócsudtak fel, csak akkor jutott eszükbe, hogy hellyel kínálják őt, mikor már tócsányi víz gyűlt a lába alá, az esőköpenyről lecsorgó esőcsepekből. A nappaliban ültek le, a mama kávét főzni indult a konyhába. A fiatal lány csengő-szép hangján megszólalt:

-Tessék csak maradni. Előbb tudnom kell, hogy elfogadják-e a segítségem? - mosoly suhant át az arcán, s ha lehet még angyalibb lett ettől .- Meglepődtek, tudom. Elárulom, hogy hogyan jutottam arra a döntésre, hogy segítek. A minap az interneten olvasgattam a fórumot ahol mindketten tagok vagyunk, Péter. Írtál egy pár dolgot magatokról, de segítséget nem kértél.(nem baj, ha tegeződünk?) Nekem akkor valaki, valami azt súgta, hogy itt a helyem. És most itt vagyok. Segíthetek?

Az utolsó szavaknál elhalkult a hangja, az arckifejezése olyan lett, mintha attól félne, visszautasítják. Péter és Emi a nagymamával együtt lassan magukhoz tértek. Hosszas beszélgetés következett, aminek az lett a vége, hogy elfogadták a segítséget. Katka, így hívták a lányt, rengeteget segített, olyan magától értetődő módon, amilyenre csak az igaz szívű emberek képesek. Voltak időszakok amikor kissé szomorkás lett az arca, ilyenkor egy-két este korábban vonult el, de alapjában egy csupa élet, vidám teremtés volt. A gyerekek imádták, a felnőttek nem különben. Emi szép lassan teljesen lábra állt, ami szinte csoda volt. Már dolgozni is visszament, de Katka maradt. 

Aztán egy esős napon a lány nem érkezett meg. Nem tudták, nem akarta soha elárulni hol lakik...Hetekig keresték, de nem találták sehol. Üres volt a ház nélküle, bár már nem volt szükségük annyi segítségre amennyire az elején. Megszerették, családtagnak tekintették, hiányzott Katka. Akkor is peregtek az esőcseppek az abalakon, mikor meghozta a postás a levelet a lánytól. Könnyes szemmel olvasta el Emi, később a családnak is felolvasta. A lány leírta, hogy mire e sorokat olvassák, ő nem lesz már az élők sorában...Súlyos leukémiában szenvedett, már akkor mikor hozzájuk érkezett. Megköszönte, hogy velük lehetett ennyi időt is. Amikor eltűnt, akkor már nem volt több ereje, muszáj volt kórházba mennie. Ott kérte az egyik nővért, hogy adja fel a levelet. 

" Nekem boldogság volt, hogy segíthettem rajtatok. "

Ez állt a levél végén. 

Emi nézte a pergő esőcseppeket. Az esti fényben ezüstösen csillogtak a piciny kis cseppek. Egy angyal suhant át az életünkön...egy angyal...Ebben egészen biztos volt.