A mi gyerekkorunkban rengeteg fa volt. Fiatal, öreg, égbenyúló, terebélyes, tömzsi, nyúlánk, szóval mindenféle. A mi városunkban mindig sok szép, árnyékos utca, tér volt. Hangulatuk volt ezeknek az utcáknak. És ezt a hangulatot kilencven százalékban a fák, növények adták. Ha azokra a parkokra gondolok, amelyekben játszottunk, legelőször a fák jutnak eszembe. A fák, amelyek árnyékot adtak nekünk, amelyeknek törzséhez kikötözhettük a spárgát, hogy rongyos plédünkből sátrat állítsunk, hogy csak azt említsem, amit egy gyerek szemével láttunk.

Már-már megszokott volt a pálinkaszag, ami belengte a nézőteret. Mihályt, az iszákos doktort (Bányai Kelemen Barna), Ivánt, a megkeseredett egykori bányászt (Viola Gábor), Ilonkát, a városból hazaköltözött, helyét kereső nőt ( Nagy Dorottya), Irmát, a kompótot szatyorszámra hordó szomszédasszonyt (Gulácsi Zsuzsanna) no meg Illést, Irma férjét, a falu (bocsánat, község) egyetlen felnőtt emberét, aki nem iszik alkoholt ( Kovács Botond) , már régi ismerősökként köszönthettem , olyan régi ismerősökként, akiknek érzem a rezdüléseiket, tudom mire mit reagálnak.

 Még nem is pirkadt jóformán, mikor anno elindultunk az ócskára. Előtte való este gondosan kiválogattuk amit eladni szándékoztunk, ami feleslegessé vált számunkra. Megfelelő mennyiségű Vörös Zászlót csúsztattunk a viseletes nagytáska zsebébe, hogy legyen miről kínáljuk a portékánkat. Tettük ezt télen-nyáron. A buszon tömeg volt, ráaadásul aki annyira korán indult ki, az mind árulni ment,  a sok csomag is nagy helyet foglalt. Emlékszem, mennyire fáztunk sokszor, még nyáron is elég hűvös volt, amíg fel nem kelt a nap.

 Bizony, manapság nem kell gondolkodnunk azon, hogy mit hol vásárolunk meg, honnan szerezzük be, sokkal inkább azon, hogy miből. A fenti állítás csak akkor igaz, ha nem számít nekünk a minőség. Mert bizony roskadoznak a polcok a "hyper" meg "szuper-marketekben". Elvesszük a sok használattól rozsdásra kopott bevásárlókocsit, betoljuk a standok közé, és mondhatni vakon rakjuk tele különböző "élelmiszerekkel". Nem véletlen az idézőjel. Mert  ha elolvasnánk azt amit rajtuk írnak, akkor borzadva dobnánk vissza a helyükre.

 A minap arról írtam, hogy milyen veszélyesek a járdák, terek Marosvásárhelyen, a havat, majd a jeget senki nem takarítja el. Most maga a természet gondoskodik róla, hogy eltűnjön. És ott marad a következmény... Temérdek víz. Az ember lánya áll és toporog, töpreng, hogy merre is kerülje ki. Adott egy tócsa. Mit tócsa? Ezek már kisebb tavak! No, szóval: ott áll ugye ez a tavacska. A jobb szélén magasra nőtt bokrok, a bal szélén szintúgy, a bokron túl parkocska, esetleg oda be lehet menni, átevickélni a sártengeren, és kilyukadni szinte homlokegyenest máshol mint ahol szeretnénk.

 ... azt is megmondom, hogy mit! Sőt, kedves olvasó, azt is hogy hol. Létezik ugyanis Marosvásárhelyen egy klub. Egy olyan klub ahol játszhatunk kedvünkre. Társas játékot. Igazi, hús-vér emberekkel, szemtől szembe. A klub lelkes kitalálói és működtetői, Valics Lehel és Koncz Levente célja elsősorban az, hogy kimozdítsák a fiatalokat a monitor mellől, a négy fal közül. Játszani, ismerkedni, valós társasági életet élni. 2010 áprilisában indult útjára a kezdeményezés, immár harmadik éve működik. 

 Jellemzően a fiatalság, a 16- 25-ös korosztály látogatja a kellemes hangulatú, barátságos játék- klubot.

 Marosvásárhelyen úgy tűnik  igen, a jég az úr. Nagyobb úr mint a hó, mert kitartóbb. És ami nagyon fontos: nem nagyon akad ellensége! Talán majd a tavasz győzi le, de addig semmitől, senkitől nem kell tartania! Rakoncátlankodhat kedvére! Az ember lánya, ugyebár, elindul otthonról. Színházba. Felveszi a legszebb ruháját, hisz mégsem mehet farmerosan Thália templomába. Taxit hív, mert tudja, Jég uraság nem engedi, hogy gyalogoljon, főleg a kissé emelt sarkot nem tűri.

 Tulajdonképpen már a tegnap elkezdődött egy része az új, reményeim szerint egészségesebb életemnek. Az endoscopiás vizsgálatot nem adtam fel egészen, különösen, hogy orvos barátaim is azt javasolják, nyeljem le a csövet... Szóval, a tegnap egy kis része. Vasárnap lévén, az ócskán kezdtünk Attilával. Bennem már megfogalmazódott az, hogy gyökeresen megváltoztatom az étkezési és egyéb káros szokásaim. Hajnali fél négy, négy fele értünk haza a SMURD-ról, azaz a sürgősségiről, ahova István barátom tanácsára mentünk fel, félve a kiszáradástól, és egy esetleges rejtett hasnyálmirigy gyulladástól.

  Hol a nájlon ingem s a rakott szoknyám, a  pionír nyakkendőmön a trikolor kirongyosodott, de sebaj, van olló, s levágjuk a cérnaszálakat, amit meg nem lehet eltakarja a nyakkendőgyűrű, ha ügyesen rendezgetem, a térdzoknim állandóan lecsúszik, cérnából van,kötök egy gumidarabot a lábszáramra, s ráhajtom a felső részét, a tetrabugyim új, még érdesek a csíkok rajta, biztos kisúrolja a combom estig, a lakkcipőmön ragyog majd a napsugár, kicsit hangosan kopog, legalább észreveszik, hogy új, a majóm pántja mindegyre lecsúszik, majd úgy tartom a papír lobogót, hogy ezt  ne vegyék észre, szorosan odaszorítom a könyököm az oldalamhoz, indulunk, gyerünk, énekelni kell, s integetni, vigyor fagyott az arcunkra, csak vége lenne a felvonulásnak, s lerúghatnám a cipőm s a zoknim, rohangálhatunk a fűben a Somin, amíg megsül a miccs, anya vegyél nekem similabdát, fruktót is kérek, vagy inkább bem-bemet, nini, ott egy elszabadult lufi, felakadt a vascsúszda oldalára, pont középre, azt csak felnőtt tudja leszedni, de senki nem törődik vele, jujj, de sokan vagyunk, az állatkert előtt sor van, a lábak alatt apró cafatokra szakadt pirossárgakék papírdarabok, jujj, hol a nyakkendőm, elszakadt a gumi, lecsúszott a zoknim, a kordelucám a nyakamban,  ott jönnek már a szomszéd Pityuék, huh, most mit gondol rólam, hogy ilyen maszatos vagyok a vattacukortól, ő bezzeg szép tiszta, az inge se nájlon, vasalva van, egyszer az enyémet is ki akarta vasalni apa, mikor anya nem volt otthon, el is kellett dobni, lett egy nagy háromszögű lyuk rajta, a pujul mámiba vett anya egy másikat, mert éppen aznap pioníravatás volt, a sok sólyom csak ránk várt, büszkék voltak, hogy megnőttek, levehették a csúf narancssárga ingüket, s lett nekik is fehér, szép új nyakkendővel, volt akinek nem is volt gyűrűje, csak úgy bebogoztuk mikor felavattuk, jajj, kiszakadt a similabdám, megtelt a rakottszoknyám fűrészporral, nem is lehet leseperni, mert ragacsos a bem-bemtől, hülye Pityu hogy vigyorog, most mit akar, miért menjek oda, szia Pityu, nekem adod, jajj, de kedves vagy, s mit szól anyukád, miért nem kell neked, játszunk vele ketten, fűzzünk láncot, pitypangból, koszorút is, csodaszép lett, megyünk a kicsivonattal is,ugye, meglásd egyszer én is leszek kalauz itt, integessünk, mindjárt este van, megyünk haza, ti is jösztök, szaladjunk előre, a nagyok lassan cammognak, amíg utolérnek kapsz egy puszit, ni, de szép ibolya, illatos, szeretem május elsejét, a felnőttek sokszor nem szeretik, de jó gyereknek lenni, ugye Pityu?

1983.  Szilveszter este. Majdnem felszabadult a légkör. Kizárjuk a külvilágot, a politikát. A diktatórium megengedi az óévet elbúcsúztatni, az újat köszönteni (nem engedi meg viszont a karácsony ünnepét...). Csillagszóróval, hangos hujjogatással lehet mulatni. Sőt, a vezér beszédet mond éjfélkor. Stimati tovarasi si  concetateni, romani, maghiar si de alte nationalitati...( Tisztelt elvtársak és honfitársak, románok, magyarok és más nemzetiségűek...).