Erdélyi barátaim

Erdélyi barátaim hírei - 2012. december

Számadás. Számadás?

11 éve | Lakó Péterfi Tünde | 0 hozzászólás

Az ember lánya ül, és visszagondol... Kényszert érez rá. Elmúlik valami, ami soha többé nem tér vissza. Elmúlik egy esztendő. És lassan az élet is. Vagy gyorsan. Gondolkodik, kit bántott, mit tett rosszul, mi az amit legszívesebben eltörölne... Mi az amit jól csinált. Nem tud objektív lenni önmagával, úgy tűnik még azt is amivel esetleg ártott, csupa jóindulattal tette. Bár a pokolba vezető út is, mint tudjuk.... De az is lehet, hogy nem ártott... Nem tudja...

Tovább

Dzsinglebell és káposztalé

11 éve | Lakó Péterfi Tünde | 3 hozzászólás

Szédelegve, kissé bepánikolva állok a nagy áruházban, ötvenbanissal szerzett, kissé rozsdás vas-kocsinak támaszkodva. Jó szolgálatot tesz a csúnya szerkezet, lágyuló térdeim nem biztos, hogy megtartanának maguktól. Szemem, agyam keresi a menekülési útvonalat. Nincs, egyelőre nincs. Fokozódik a mellkasomban a nyomás, erőltetve hajtogatom magaban, mint egy mantrát: semmi baj, nem leszel rosszul, nem ájulsz el. Hol a kocsinak, hol nekem ütközik valaki, néhányan már furcsán néznek rám, bizonyára látszik rajtam a tehetlenség.

Utolsó hozzászólás

Lakó Péterfi Tünde üzente 11 éve

Köszönöm nektek, hogy figyelmet szenteltetek az írásomra.

Tovább

Ezt nektek...

11 éve | Lakó Péterfi Tünde | 3 hozzászólás

Az első karácsonyomra nem emlékszem. Ártatlan kisbaba voltam, szerető szülőkkel és egy testvérrel. Ha jól tudom, Marosvásárhelyen, a Kárpátok sétányának egyik tömbházlakásában jött az angyal.

Zsenge gyermekkorom néhány karácsonyi mozzanatára már jól emlékszem. Mondhatnám azt, hogy inkább érzésekre... Illatokra, hangulatokra. Édesanyú finom kezére, amint simogatva int türelemre. Mert türelmetlen voltam. Nagyon. A karácsony számomra akkoriban fokozott izgalmat jelentett, dió, méz, sütemény, no meg töltött káposzta mennyei illat-kavalkádját, csillogó-villogó fenyőfát, játékot a fa alatt, kántáló felnőtteket, gyerekeket, és egy pici szomorúságot, hogy hamarosan vége, jönnek a szürke hétköznapok...

Utolsó hozzászólás

Demeter D. Zoltán üzente 11 éve

valóban nagyon szép, és öszinte...

Tovább

Híd a ködben ( második rész)

11 éve | Lakó Péterfi Tünde | 1 hozzászólás

Tizenkét éves kislány volt, amikor elveszítette az Édesanyját. Nyakigláb, suta kiskamasz, már nem kisgyerek, de még nem is nagylány. Az érzések kavarogtak benne, a világ egy részét csak most vette észre. Szüksége lett volna egy irányító lélekre. Akkor is ködös, nyálkás idő volt, az ember csak akkor vette észre, hogy valami vagy valaki ott van, mikor a közvetlen közelébe ért. A Maros partja még nem volt kiépülve, a töltésen ilyenkor sáros lett a cipő.