Az ember lánya ül, és visszagondol... Kényszert érez rá. Elmúlik valami, ami soha többé nem tér vissza. Elmúlik egy esztendő. És lassan az élet is. Vagy gyorsan. Gondolkodik, kit bántott, mit tett rosszul, mi az amit legszívesebben eltörölne... Mi az amit jól csinált. Nem tud objektív lenni önmagával, úgy tűnik még azt is amivel esetleg ártott, csupa jóindulattal tette.  Bár a pokolba vezető út is, mint tudjuk.... De az is lehet, hogy nem ártott... Nem tudja... Túl sokat tépelődik, túl sokat gondolkodik... Mindegyre eszébe jut a bibliai igemorzsa: boldogok a lelki szegények... Lelki szegény szeretne lenni. Szeretne felületesen élni. NEM! Ez nem igaz... Csak néha szeretne inkább semmivel sem törődni. Ne adni a koldusnak, nem meghallgatni a barát panaszát, nem kiszolgálni a családját. Csupán lenni, és kicsit elvárni. Egy mákszemnyit. Egy huncut mákszemnyit.  Elfárad az ember lánya, így, év végére... Nagyon elfárad. És minden évben jobban érzi ezt. Belefárad a küzdelembe. De aztán jön valami, ami erőt ad, újra. Most úgy érzi, nincs mi jöjjön, nincs mi erőt adjon. Lelki-végelgyengülésben szenved. Kiabálna, toporzékolna, kis figyelmet kérne, de ehhez sincs ereje. Kilátástalan... Ez kereng a gondolataiban. Azért imára kulcsolja a kezét, kétségbeesetten fohászkodik. Ez talán segít. A "talán" gondolatára elszégyelli magát... Kicsinyhitű- gondolja, és az ajkát is elbiggyeszti. Fordít egyet összekulcsolt ujjain... Nézi a kezét. Sűrűn szaladnak a vonalak, girbe-gurbák, meg-megszakítja egy-egy néhai sérülés. Ez itt, például. Apró, szinte alig észrevehető. Szüretelni volt, egészen fiatalasszony korában. Az első napokban ollóval vágta a dús, naptól édesített szemekkel tele szőlőfürtöket. Aztán eltört az olló. Egy éles, valamikori cipész szerszámként szolgáló dikicset csúsztatott a zsíroskenyér mellé, a kosárba. Délre már ragadt a nedűtől a keze, a dikics... minden. Az arca is, ahogy oda-oda kapott, hogy elkergesse a rá szemtelenkedő legyet, darazsat. Hirtelen érte a fájdalmas szúrás, darázs volt a szemek között... Elrántotta a dikicset is, s Isten tudja hogyan, beleszúrt a tenyerébe. Sokáig vérzett, s még többet gyógyult.

Hogy elkalandozott! Segíts, Jézusom, motyogta. Segíts rendet tenni... itt benn...Lehajtott fejjel ül. Egy kívánság marad már benne csak. Odahajtani megfáradt fejét egy erős vállra. Egy biztonságot nyújtó, erős vállra... És nem gondolni semmire. Sem az elmúlt évre, sem az elkövetkezendőre. És végre aludni... álomtalanul, mélyen, nyugodtan... Aludni... megnyugodni... És talán lesz ereje újból felállni... Talán nem szalad mélyebbre a dikics... az a bizonyos...