Az első karácsonyomra nem emlékszem. Ártatlan kisbaba voltam, szerető szülőkkel és egy testvérrel. Ha jól tudom, Marosvásárhelyen, a Kárpátok sétányának egyik tömbházlakásában jött az angyal.

 Zsenge gyermekkorom néhány karácsonyi mozzanatára már jól emlékszem. Mondhatnám azt, hogy inkább érzésekre... Illatokra, hangulatokra. Édesanyú finom kezére, amint simogatva int türelemre. Mert türelmetlen voltam. Nagyon. A karácsony számomra akkoriban fokozott izgalmat jelentett, dió, méz, sütemény, no meg töltött káposzta mennyei illat-kavalkádját, csillogó-villogó fenyőfát, játékot a fa alatt, kántáló felnőtteket, gyerekeket, és egy pici szomorúságot, hogy hamarosan vége, jönnek a szürke hétköznapok... Varázslat volt ez a javából... Az akkori rendszer tiltott varázslata. Drága szüleinknek nem kis erősfeszítésébe kerülhetett a rengeteg finomság, a sokféle játék beszerzése.

 Kamaszkoromban Édesanyú már nem élt. Azt hiszem ezekről a karácsonykról inkább nem írnék...

Aztán fiatalasszony vált belőlem, s nagyon hamar édesanya lettem én is. Nem voltam olyan ügyes mint Édesanyú. Bár nagyobbik fiam születése után nem sokkal kitört a román forradalom, lett nagy demokrácia, a boltokat megtömték áruval, mégsem tudtam mindig mindent beszerezni. '91 decemberében Magyaroszágon ünnepeltük a karácsonyt. Szeptemberben született meg a kicsi fiunk, akkor voltunk friss "bevándorlók", a "román csodabogarak" az alföldi kis faluban. A férjemnek az önkormányzatnál munkát biztosítottak, szinte egyedülálló módon, feketén. Hetente kapott fizetést, de más nevére, mert a papírjaink nem voltak még rendben. Naná, hogy akadt egy jóindulatú ember, aki feljelentette az önkormányzatot, hogy mi történik... A polgármesteri hivatalnál dolgozott egy asszony. Minden tiszteletem az övé, mai napig is. Ő és a családja volt az egyetlen, aki azt mondta: hazajöttetek. Irénkének hívták. Nekünk Irénke néni volt. Ő segített amivel tudott, volt olyan, hogy a hivatali bulik összegyűlt italos üvegeit adta ide, visszavittem a boltba, azzal vettem kenyeret. A szükséglakásban, ahol éltünk, volt egy tévé. Egy fekete-fehér tévé. Akkoriban még tévéztem én is... Csak egy adót fogtunk. Az M1 -et. Azon belül voltak délutánonként a regionális adások. Szegedről, Miskolcról... A szegedi adásban volt  egy felhívás, hogy aki tud, adakozzon a rászorulóknak. Ez már deceberben volt. A felhívásban szerepelt az is, hogy aki rászorul, írjon nekik levelet. Mit veszíthettem? Írtam. Leírtam mindent őszintén. Akkor még nem tudtam,  nem éreztem, hogy a karácsony nem arról szól, hogy mennyi az ajándék, hogy milyen drága, hogy vásároljunk, vásárojunk, vásároljunk... Válasz jött a levélre... Értesítettek bennünket, hogy december 23 -án érkeznek, hozzák az adományokat. Történt mindez 22-én. Huha! Volt nagy sürgés forgás, takarítás, izgalom! Karácsony szombatján aztán készen állt minden a tévések fogadására... Azaz ragyogott a szükséglakás. Vártunk. Volt egy kiló pityóka a háznál, megfőztük héjában, de nem mertünk neki fogni enni, el ne rontsuk a szép rendet. Este fél nyolc felé járt az idő, mikor már ugyancsak hangosan követelődzött a gyomrunk, eldöntöttük, hogy bizony megpucoljuk a pityókát, s megesszük, a tévések úgy tűnik nem jönnek. Éppen javában ettünk, mikor vakító fény gyúlt az udvaron. A reflektor volt, már a kaputól filmeztek. Hoztak... sok ajándékot. Lett minden: fa, játék, étel, ital... Mégsem éreztem a varázst. Mai napig szégyen tölt el, ha arra gondolok, hogy kértem... alamizsnát. Aztán teltek múltak az évek, saját kis házikót vettünk. Pénzünk továbbra sem volt, nagy anyagi szegénységben éltünk. Nyolc éves lehetett a nagy, öt a kicsi fiam, mikor egy karácsony előtt hivatalos pénz érkezésére vártam. Ami járt nekem, amire számítottam karácsony táján... Nem érkezett meg. Semmi nem volt a kamrában, egy kiló pityóka sem. A szomszéd néni arra kért, segítsek neki. Öreg már, nem tudja egyedül kitakarítani a házat, de pénze nincs, hogy fizessen. Kitakarítottam. A néni kompóttal, téli almával, dióval, liszttel fizetett. Ebből lett a karácsonyi vacsoránk. Soha boldogabb karácsonyt nem kívánok senkinek, csak ilyent... Kissé jobban magunkba szálltunk, mindannyian.

Most itt ülök a gép előtt, és pötyögöm az elmúlt karácsonyokat. Itt  vagyok újra, Marosvásárhelyen, a Kárpátok sétányán egy tömbházban. Albérletben. Van már pénzem, hogy megvegyek mindent amire szükségünk van, talán többet is. Mégsem ez a fontos. Nem érzem a kényszert, hogy vásároljak, nem érzem, hogy drága ajándék kell nekem. Azt érzem, hogy hálás lehetek. Hálás a gyermekeimért, az unokámért, hálás a barátaimért. És azért, hogy Jézus Krisztus megszületett. És megváltott engem, bűnös embert. És elcsendesedni vágyom. Isten adja, hogy legyen mindannyiotoknak áldott, kegyelemteljes karácsonyotok!