Valahogy muszáj lenne kiírnom a bennem lévő Krisztust,mielőtt vele halok,vagy elmegy nélkülem.Egy érzés,várakozás a megfeszíttetésre.A szeretet elveszítése.Tombol vagy épp magába roskadva csendben rázza keresztjét a zokogás.Magát siratja,nincs Máriája,Magdaléna sem hullatja könnyeit.

 

  A felismerés,amit nem tudsz másokkal megosztani.Még nem tartanak ott.Messze mögötted ballagnak az úton,akik meg előtted vannak,nos ők láthatatlanok.Valamiért az az érzésed,te vagy elöl.Pedig segítő kezet vársz,ahogy te is nyújtod mások felé.Mintha mindenki más délibábot,hamis illúziókat követne.Kétségeid már nincsenek,pedig nagyon egyedül vagy.Lehet épp ezért.

Elgondolkodva lépkedett. Nem nagyon érdekelte, hogy mi történik körülötte. Fejét lehajtva tette az egyik lábát a másik után. Igyekezett a lábait mindig a kocka közepére tenni. Mint gyerekkorában...Csak gyerekkorában ilyenkor ilyesmiket gondolt : "Ha nem lépek ki a következő öt lépésnél sem a kockából, akkor holnap jó jegyet kapok a magyar órán. " Vagy: " Ha végig, hazafelé, egy kockából sem lépek ki, akkor biztosan tetszem Petinek, talán majd meg is csókol".

Cumi és Dugó

 

   Cumi és Dugó cicának születtek. Ajándékba kaptuk őket egy volt kollégámtól,egy tűzoltó barátomtól. A sok szolgálat talán,vagy a csalfa természet,de a fajtatiszta perzsa nőstény cicájuk egy óvatlan pillanatban bizony félrelépett. Ebből a nászból született aztán Cumi és Dugó a két kis félperzsa kandúr. A nevüket már a páromtól és tőlem kapták. A sötétebb színű,erőteljesebb karakterű kandúrka a Cumi nevet kapta,mert előszeretettel cumizott az ember karján,becuppantva a bőrt a könyökhajlat közelében,ha netán ölbe vette.

Már megint ezek a fránya krumplibogarak... Soha nem szabadul meg tőlük. Bezzeg a Maris fia, egy kettő rájuk spricceli a mérget, s már husss, el is pusztulnak. De a Maris pityókája nem is olyan finom mint az övé! Az ő kertjében csak csíki pityóka terem, Csíkból hozatta a vetnivalót, "bio" ahogy az okosok mondják manapság. . Mert ő bizony leszedi egyenként a bogarakat, öszegyüjti egy üvegbe, s aztán elviszi jó messzire, ki a patak partjára. Ott elengedi őket. Mert nincs szíve elpusztítani.

Ha hiszitek ha nem, tudom, hogy mire valók a használati utasítások...Ha hiszitek ha nem egyszer volt olyan is, hogy egyet elejétől a végéig elolvastam! Ma is emlékszem a szövegre...Büszke vagyok rá, hogy megjegyeztem...Így szólt: "Ne tegye ki sugárzó hőhatásnak!" Azt már nem tudom minek a használati utasítása volt, de ugye, hogy nem egy könnyű szöveg? És én megjegyeztem! És nem is tettem ki hőhatásnak! 

De hát arról már nem tehetek, hogy soha többé nem olvastam el egyetlen kütyünek sem a mellékelt kis (vagy nagy) könyvecskéjét, amiben bizonyára hasznos tanácsok vannak, mi több, valaki egyszer azt mondta, hogy nem csak tanácsok, hanem egyenesen utasítások, arra nézve, hogy hogyan használjam a drága pénzen vásárolt holmit.

Amikor még a vajat, a cukrot és a húst nem porcióra "osztották", amikor még nem csak vodka és halkonzerv volt az élelmiszer boltok polcain, azokról az időkről van egy pár kedves emlékem. Mi blokkban laktunk, de nem messze tőlünk voltak még családi házak, zsebkendőnyi kertekkel. A pénz akkor sem vetette fel az egyszerű embereket. Főleg a nyugdíjas néniket, bácsikat. A Poklos patak partján egyik oldalt voltak a blokkok, a másikon még ezek a házacskák. Ma már nincsenek ott a házak.

Azt mondja a postás, hogy nehéz a dolga, mert sok a kihordásra váró levél, türelmetlenek az emberek, azt hiszik mindenkihez eljut még dél előtt, pedig van amikor még a négy óra is a kerékpáron találja, izzadtan fáradtan, éhesen, alig várva, hogy otthon lehessen a kedves kis szobájában, ahova az asszonykája behozza a finoman illatozó délutáni kávéját a habos süteménnyel. 

 Azt mondja az postásné, hogy nehéz a dolga, mert rengeteg munkája van a gyerekekkel, az ura egész nap odavan, és mire hazaér nagyon fáradt, elvárja, hogy az egész napi takarítás, gyereknevelés után még kávét főzzőn neki, ha nem sütött semmit akkor habos süteményt hozzon a sarki cukrásztól és kiszolgálja, igaz, este aztán mindig megmasszírozza a fáradt derekát, ezt várja egész nap, ezek a legjobb percei, mégiscsak jó ember az ő férje.

Tabu témát fog érinteni a blog...Ezért nem tudtam milyen címet adjak neki. A szeretkezésről lesz szó... Ami a mi szemszögünkből tabu. De meglepő módon más kultúrákban nem. Mi, ha írunk is, beszélünk is néha erről a témáról, csak irulva-pirulva tudunk...Belénk nevelték. Pedig mélységes mély téma...Mindannyiunknak volna hozzáfűzni valója. Az első, az aktuális, a jövőbeni vágy, a vicces, a taszító, a szép, a romantikus, a másé...

 Tudtátok, hogy a zsidó vallás szerint, ha egy férfi nem közeledik két hétig a feleségéhez kötelezhetik a válásra?

Már megint nyugtalanok...Mindegyik. Annyira érzékenyek, hogy amint az egyikük hangulata változik azonnal megérzik. Ilyenkor nagyon nehéz velük. Istenem! Mennyi türelem és szeretet kell legyen az emberben, ha velük, közöttük dolgoznak. A "kintiek" csak azt mondják : a bolondok. De vajon tényleg ők azok akik nem normálisak? Hisz ezek az emberek csak lelki sérültek...

 Itt van mindjárt Anna, a fiatal lány. Öngyilkos akart lenni. Idejében rátaláltak, de azóta nem szólal meg.

Szerette a robogó vonatból szemlélni a tájat. Szerette, amint elsuhanva a házak, nyaralók, puszták, fenyvesek mellett, fel-fel villant egy-egy életkép. Mint most is. Ott annak a nagy háznak az udvarán két kamasz unottan passzolgatta egymásnak a labdát. Igazi focilabdát.  Nem volt semmi öröm a játékukban. Vajon miért? Talán túl sok mindent, túl könnyen kaptak meg rövid életük során, így nem lelték örömüket egy egyszerű labdajátékban. 

 A következő kép egy falu széli ház, előtte kispad, három öregasszony kuporog rajta, mellettük egy öregember áll, egyik lábát fiatalosan a pad legszélére tette fel, és mosolyogva mond valamit az asszonyoknak.

Egészen különleges vasárnap reggel volt. A jéghideg hegyi patak párafelhőbe burkolózva rohant lefele a kövek között. A madarak vidáman csicseregtek, hírül adva egymásnak és a világnak: szép az élet. Álmosan gubbasztott a sátor előtt. Álmosan, de átélve a reggel szépségét. Úgy érezte, hogy semmi nem árthat már neki. Aki itt járt a fenyvesben, aki hallotta már a zúgását a monumentális fáknak, érezte a hargitai levegő illatát, itta a forrás életet adó vizét, annak kiűzetett a lelkéből a gond, a baj, annak ezután már csak jó juthat.