Egészen különleges vasárnap reggel volt. A jéghideg hegyi patak párafelhőbe burkolózva rohant lefele a kövek között. A madarak vidáman csicseregtek, hírül adva egymásnak és a világnak: szép az élet. Álmosan gubbasztott a sátor előtt. Álmosan, de átélve a reggel szépségét. Úgy érezte, hogy semmi nem árthat már neki. Aki itt járt a fenyvesben, aki hallotta már a zúgását a monumentális fáknak, érezte a hargitai levegő illatát, itta a forrás életet adó vizét, annak kiűzetett a lelkéből a gond, a baj, annak ezután már csak jó juthat. Tudta, a lelke mélyén tudta, hogy egyszer ez az érzés is elszáll, de azzal is tisztában volt, hogy másként tekint majd a megoldandó feladatokra. 

 Vissza akart jönni. Nem egy kirándulás erejéig, nem egy hosszabb szabadságra: élni akart itt. Megtalálta a helyét a világban. Ezer akadályt kell addig legyőznie, de végre van miért. Tudta, hogy itt boldog lesz, akkor is, ha társra lel, akkor is, ha egyedül kell élnie. Nem akart palotát, csak egy kicsi házat, amit majd ő fog szépíteni, ő teszi majd otthonná. 

 Nem messze málna bokrok voltak, csillogott az érett gyümölcsökön a reggeli harmat. Megkívánta, felállt, és elindult arra. Már szinte előre érezte a finom málnaszemeket a szájában, édes, mégis kissé fanyar a leve,  egy-egy apró magra rá-rá harap közben. Semmihez nem hasonlítható. Behunyt szemmel falta a szemeket, élvezte az ízét. Mozgást hallott. Kinyitotta a szemét, és körülnézett. Senkit nem látott. A zaj megismétlődött. Most már rájött, a bokor tulsó felén van valaki. Mosolyogva húzta el a szúros ágakat, biztos volt benne, hogy a tegnap látott juhász lakmározik a málnásban. A földbe gyökerezett a lába. Egy termetes medvével nézett farkasszemet. Nem jutott eszébe mit kell csinálnia. Emlékezett, hogy olvasott arról, hogy mi a teendő ilyenkor, de semmi nem jutott eszébe. Nem tudta elkapni a tekintetét, szinte bűvöletben nézett az állatt okos szemeibe. Kiszáradt a torka az izgalomtól, de nem csak attól. Érezte, hogy nagy élményben van része. Érdekes módon, bármennyire is izgatott volt, félelmet nem érzett. Nem gondolt arra, hogy bántani fogja a medve. Az állat kinyújtotta a mancsát és enni kezdte a málnát. Engedett a feszültség az izmaiban, követte a medve példáját. Nem vették le egymásról a szemüket, úgy falatoztak tovább. Mint két jó barát, Isten teremtményei, akik , lám mennyire békésen megférnek egymás mellett. Kis idő múlva a medve komotósan megfordult és elcammogott. Mielőtt eltűnt a szeme elöl, még visszanézett. Esküdni mert volna rá: mosolygott az állat. 

 Egy óriási tábla felirata jutott az eszébe, amit akkor látott, amikor errefelé jött. Ez állt a táblán, nagy betűkkel: 

BÁRHOL JÁRSZ A VILÁGON, JUSSON ESZEDBE A HARGITA !

A zsigereibe ivódott. A fenyvessel, a málnással, a patakkal...a medvével. Vissza fog jönni. Élni.