Jött, ment, dolgozott és nem látott. Pedig nagyon várta, hogy itt legyen. Aztán egy nap kinyitotta a szemét. Eddig taxival járt, most hirtelen fontosnak érezte, hogy gyalogosan tegye meg az utat. Estére nagyon elfáradt, sajogtak az izmai, sok kilométert legyalogolt, de megérte. 

 

  Ott, azon a játszótéren játszott gyerekként. Te jó ég, milyen régen volt, most mégis milyen közelinek tűnt! Bement a térre. A csúzda még ugyanaz a kőcsúzda volt mint gyerekkorában. Csak kissebb lett...Legalábbis úgy rémlett...a kő erősen kikopott ahogy a sok gyerek lecsúszott rajta, hosszú éveken át. Most ősz volt, csípős novemberi nap. Üres volt a játszótér. Mégis megtelt egy pillanat alatt. A lelki szemei előtt látta amint csúzda-fogót játszanak, Csabikával, Karcsikával és Babúval. Sikongva menekültek az aktuális fogó elől. És a kosárhinta! Nagy, öblös drótból és vasból összeütött zöld, dezska ülőkés tákolmány volt. Egyszer ketten voltak kinn Babúval, a barátnője hamarabb bemászott, ő még kínlódott a kis lábaival, hogy bejusson, de a hinta Babú pehelysúlyától is megmozdult, és a monstrum alá szorult a lábfeje. Keservesen zokogott a fájdalomtól, egy arra járó ablakos kapta ölbe és vitte haza. Hagyma és füstszaga volt az ablakos bácsinak, kicsit félt is tőle, halkabban sírt. A hátán ott voltak az üvegablakok. Még most is a fülébe cseng amint kiáltja: "Ooooblok, ooooblok!!!" , árulva a portékáját az úri blokk-lakóknak.

 

  Hirtelen felriadt az emlékezésből. Ovónéni jött, tucatnyi gyerekkel a térre. Rájuk mosolygott. Lassan sétált ki a régi hinták közül.  Tudatosan irányította a lépteit a régi blokk felé. Semmi nem változott az évtizedek alatt, talán csak annyi, hogy ez is kissebbnek rémlik. Pedig mekkorák voltak ezek az öreg fák már akkor is! Hány spárg

át húztak ki közöttük, hogy egy plédet átvetve, majd kifeszítve rajta sátorként használják! Forró nyári napokon órákig itt voltak, a lapulevélből potyolt, téglaporral és homokkal fűszerezett flekken volt az "ebéd", katibogarakat idomítottak "gyerekké", és elmélyültek a játékban, annyira, hogy már-már valóság lett a képzeletből. 

 

 A terasz. Az ő terszuk a második emeleten. Olyan hosszú, mint a lakás. Édesanyú szép időben megterített a kinti asztalon, ott szolgálta fel nekik az ebédet, majd a desszertet. Kétféle tészta íze maradt meg benne, most is érzi még. Az almástészta és a lúdlábtorta. Vasárnap nem múlt el anélkül, hogy valamelyiket ne sütötte volna meg Édesanyú. Egyszer valami perpatvar alakult ki a felnőttek közt, mi másért mint a gyerekekért...Az első emeleten egy  román nagymama védte az unokáját, Mircsukát. Az ő szülei meg őt védték. Fiatalok voltak, szépek. Édesapú fekete hajú, sármos férfi, Édesanyú gyönyörű nő, zöld szemekkel, fekete, hosszú hajjal. A román nagymama apró termetű, ritkuló hajú öregasszony. Csak arra emlékszik, hogy Édesanyú a vita hevében ezt kiáltotta: "maga csak hallgasson, a háromlejes kontyával! " (akkora kontya volt csak mint egy akkori aluminium háromlejes). Erre az öregasszony visszakiabált: " Mit képzel magáról, kockafejű vénasszony?? " (Veszekedni tudott magyarul )

 

 Mosolygott. És emlékezett... Vajon kik laknak most a lakásban? Egyszer be fog csengetni...Hátha kedves emberek lakják, hátha megengedik, hogy megnézze a gyerekkora e fontos helyszínét...

 

 

( Folytatása következik)