Engedd meg nyájas olvasó, hogy egyes szám első személyben folytassam az élményeim. Magam sem tudom miért nem így kezdtem. 

 Ebben a részben szeretnék egy pár szót ejteni azokról a helyszínekről amik megváltoztak, így vagy úgy, és azokról is szeretnék képet adni amik megmaradtak. Mielőtt hazajöttem volna sokan intettek: ne tápláljak nagy reményeket, mert Marosvásárhely  már nem az a város amit húsz évvel ezelőtt itthagytam. Meg kell mondanom, valamilyen szempontból igazuk volt. A tisztviselő telepen lakom, ami gyerekkorom fontos helyszíne, hisz mindkét nagymamám itt élt, él, lakott, lakik. Bizony  a Kálvária, ahol vasárnaponként baktattunk fel Mamáékhoz, már nem a régi...Elsősorban azért, mert a macskaköves utat lebetonozták, most már aszfalton rohangál a rengeteg autó, amiknek az én gyerekkoromban egy tizede se közlekedett...De megmaradt a macskakő a Bradului ( Fenyő utca , ahol sajnos a régi nagy fenyők nem állnak már...) utcán, ha a Bolyai tér felől közelítjük meg a telepet autóval, ugyanazt a hangot hallom, amint az autó kerekei ugrálnak a köveken, mint 20-30 évvel ezelőtt....

 A Poklos patak hídjának a korlátja ugyanaz...Szerintem még le sem festették mióta utoljára könyököltem rajta... A Somostető utcája is le lett betonozva, gombamód nőttek ki a 2-3 emeletes monstrum-házak az út két szélén. Van közötte szép, van közötte rettenetes ízlésficamról árulkodó is, de egy sincs amelyikben szívesen élnék, amelyikben el tudnám képzelni az otthonom. És a tető...Emlékeztek, vásárhelyi barátaim a vendéglőre? Emlékeztek a miccs szálló illatára? Emlékeztek gyerekkorunkban mennyit rohangáltunk az asztalok között, míg a szülök megrendelték a miccset, a sört, fructot, bem-bemet:)))), néha útba ejtve a medvét, akarom mondani A MEDVÉT, amire mindig felmásztunk...Nos, a MEDVE még mindig megvan, áll, de a vendéglő nincs....Hogy is volt szívük szétrombolni...?A volt vendéglő háta mögött játszótér volt. Pléh-csúzdákkal, láncos hintákkal, kosárhintákkal...leterített plédekkel, amin a szülök ücsörögtek míg a csemetéjük tombolt a téren. Most is játszótér van. Modern, Európa uniós játszótér. És nem fű van a földön...olyan járólappal van kirakva amin a gyerekek nem üthetik meg magukat, ha leesnek. De similabdát egy lejért még lehet venni!!! Fűrészporos, parittyagumis, igazi SIMILABDÁT!!!

 Halottak napján a temetőben jártam, világítani. Szándékosan vártam meg az estét, látni szerettem volna a telepről lenézve a kivilágított temetőt. Láttam, ki is volt világítva, mégsem volt olyan mint gyerekkoromban. Akkor még nem volt mindenféle piros mécses, sőt, mécsere sem emlékszem, csak gyertyákra. Amiket vagy beleszúrtunk a sír földjébe, vagy a betonlapra csöpögtetve egy kis viaszt, ügyeskedve felállítottunk. Sokan voltak annak idején is a temetőben, mégis egy semmihez sem fogható hangulat volt. Mindenki visszafogott hangon beszélt, voltak emberek, akikkel csak világításkor találkoztunk, aztán egy évig megint nem. A sült gesztenye illata ehhez a naphoz kötődött. Most is sokan voltak. Most is árult valaki gesztenyét. Most is hallottam ilyen félmondatot: "...csak világításkor találkozunk évek óta...." De most zajos volt a temető...A kapu mellett fiatalok söröztek, a temetőben hangosan kacagott több ember, sajnos még káromkodást is hallottam...Bántott...én szégyeltem magam a hangos, harsány, káromkodó emberek helyett...Tele volt a környék rendőrrel, de erre nem figyelt látszólag senki. Azért írom, hogy látszólag, mert bizonyára volt még olyan ember akinek fájt mások közönye eltávozott szeretteink felé...

 Nem sikerült humort csempésznem a mai szösszenetembe....Talán legközelebb....

(folytatása következik)