Emit nem baleset érte. Rosszul lett a munkahelyén, és mire bevitték a kórházba már eszméletlen volt. Agyvérzés. A bal fele lebénult. Istenem, add, hogy ne legyen végleges, Istenem segíts..-fohászkodott Peti suttogva. Szörnyű volt a tudat, hogy most Emi is képtelen mozogni. Mi lesz a gyerekekkel? Hogy fogják őket ellátni? Még olyan kicsik! Panna most töltötte be a hetet, Boti is mindössze tíz éves. 

 A kórházból hosszú hetek után engedték ki az asszonyt. Addig Peti édesanyja segített nekik, bár ő is nehezen bírta, az izületei alig engedték mozogni, annyira fájtak. Próbálták a hangulatot vidámabbá tenni, de nem sok sikerrel... A gyerekek mindent tudtak, és pontosan át is érezték a helyzet súlyosságát. A helyzet pedig nagyon súlyos volt. Anyagilag, ha lehet még jobban tönkrementek. Mos már Emi is csak táppénzt kapott, ami annyira szánalmas összeg volt, hogy egy havi fűtésüket is alig fedezte. 

 Élni viszont kellett, élni a hétköznapokat, a földhözragadt, de annál életbevágóbb emberi igényekkel...mint az evés, öltözködés, fűtés...Amik mind mind pénzbe kerültek. A gyerekek nagyszerűek voltak. Soha semmit nem követeltek, kérni is csak akkor kértek, ha már muszáj volt. Szerencsére voltak igaz barátaik, akik segítettek nekik időnként. De ez nem mehetett így a végtelenségig. Döntöttek. Eladják a házat, az otthonukat, és egy kissebb költségű lakásba költöznek. 

 Fájdalmas volt a döntés, de még fájdalmasabb mikor költözni is kellett...De a lényeg, a legfontosabb még mindig megvolt nekik: a szeretet. Akkora összetartó szeretet munkálkodott a családban, hogy ez még jó ideig segített átvészelni a nehézségeket. Peti már majdnem könnyedén végezte a dolgokat, mint főzés, portörlés...olyan dolgok, amiket meg tudott csinálni. Már egyedül tornázta át magát a kádba a tolószékből, és vissza. Emi az utókezelésnek köszönhetően szépen javult, már nem kellett etetni, már pár lépést egyedül is meg tudott tenni. Peti édesanyja sokat segített...mind nehezebben, de nem volt más választása. Egészen egy esős, hideg vasárnapig, amikor az esőcsepek csillogva gurultak le az ablaküvegen...

Csengettek. Fiatal, pirospozsgás lány állt az ajtóban. Citromsárga esőköpenyt viselt, a kapucni alól pajkosan kunkorodott ki egy-egy göndör fekete fürt. Okos barna szemei akkor is nevettek, ha az ajkai komolyak voltak. Csengő, kellemes hangon szólalt meg: 

- Jó napot kívánok, segíteni jöttem. 

 A család nézte, és nem jutott szóhoz. Segíteni? Honnan? Ki küldte? Miért? Hogyan....?

 (folytatása következik)