Siess! Szedd a lábad! Haza kell érnünk, megfagyunk!- szólt ingerülten a tíz év körüli kislány a fiúcskára. Vacogtak a téli estében, kesztyű egyikükön se volt, csizma is csak a fiú lábán. a kislányon egy valamikor bundás, sok számmal nagyobb, szakadt  papucs. Vékony kis alakjuk elveszett a hirtelen leszállt sötétségben, szaporán lépkedtek a buszmegálló felé. 

 A buszon valamivel jobb lesz- vigasztalta az öccsét a lány, mikor látta, hogy már lefelé görbül a szája. Aztán meglásd, otthon biztos van már tüzelő! Finom meleg lesz, hamar átmelegszünk. Éhes vagyok...fázom, nem tudok tovább menni- reszketett a kicsi hangja, sírósan. Dehogynem! Gyere, fogd erősen a kezem, kapaszkodj jól belém, úgy könnyebb. 

 A megállóba sokan voltak. Vastagon felöltözve is dideregtek a felnőttek. Pöfögve, büdösen érkezett meg a régi busz. A kislány szerette ezt a büdöset, a meleg jutott eszébe, ami majd az üléseken fogadja őket. Kicsit szorongott, hogy megint nem ülhetnek fel, mert pénzt ma senkitől sem kaptak, igaz, a reggel , egy kedvesebb nénitől kapott kiflin kívül élelmet sem. Nem furakodtak, illedelmesen megvárták, amíg a felnőttek feszálltak. A kicsi annyira szorította a kezét, amennyire csak bírta. Őt tuszkolta előre, majd elővette a legszélesebb mosolyát, amit csak elő tudott venni: Ne tessék haragudni, nincs pénzünk, ugye hazavisz?- tette fel a kérdést, belső remegéssel a sofőrnek. A sofőr elmosolyodott. Megkönnyebbült...ha mosolyog, akkor az jót jelent. Ostorcsapásként érte a mosolyt követő durva röhögés, nem számított erre : Lefelé, mocskos koldusok! Csak nem gondolod, hogy eltűrlek a buszomon! még pénzzel sem! Takarodjatok! A kislány szétnézett. Közömbös, másfele néző felnőtteket látott... A kicsiből kiszakadt a zokogás. 

 Már rég nem sírt a fiúcska. Bukdácsolva, utolsó kis erejével ment a nővére után. Üljünk le, Mári, kérlek, csak egy kicsit üljünk le...- suttogta néha. Nem lehet, kincsem, mennünk kell, hideg van. Meglásd, anya biztosan meleggel és finom vacsorával vár!- biztatta, de tudta, hogy hazudik, semmi nincs otthon, se meleg, se vacsora. Már látszott a falucska sötét árnyéka...De ő sem bírta a lábait emelni. Mikor  a kicsi megint kérte, épp egy öreg fenyő tövében voltak, leült, ölébe vette a fiút, nekitámaszkodott a fa törzsének. -Csak egy picit, egy iciri picirit pihenünk, aztán tovább kell mennünk- suttogta a kipirult apróság lázas arcocskáját puszilgatva. 

 Hirtelen fény öntötte el a vidéket. A két gyerek mozdulni sem bírt ámulatában. Akkora volt a ragyogás, hogy be kellett hunyni a szemüket. Mikor kinyitották,  egy meleg szobában találták magukat, a vaskályhában vidáman pattogott a tűz, egy öreg apóka reszkető mosollyal éppen az asztalon gözölgő levest merte a pléhtányérokba. Kicsi, fagyos kezükkel alig tudták a kanalat tartani. Mennyei íze volt a levesnek, soha ilyen jót nem ettek... Látod, kincsem, látod? vannak csodák! Van szeretet a világon! Egyél, kincsem, egyél!- mondogatta egy egy kanál leves közt a kislány. Boldog mosoly játszott az ajkuk körül, az aranyló leves ettől le-lecsurgott a szájuk szélén.

 Reggel a csikorgó hidegben, a fenyőfa tövében,  az erdész találta meg őket...Nem értette mi késztette őket mosolygásra, mielőtt végleg elaludtak..