Ma reggel a városban akadt dolgom. Amikor kiléptem a kapun, hirtelen nem tudtam, miért van ilyen nyüzsgés... Beletelt pár percbe, mire rájöttem: ma elkezdődött az iskola, özönlik a sok nebuló. A Fenyő utcán leérve a Bolyain még nagyobb volt a tömeg.  A kicsiket a szülők kísérték, általában az anyukák, de akadt egy-két nyakkendős apuka is. Előttem egy türelmetlen anyuka haladt, rakoncátlan fiával. A kisfiú nem bírt magával, sehogy sem akart szépen, illedelmesen lépegetni.

Nyurga alakja ismert volt az egész városban. Legtöbbször az állomás környékén tűnt fel. Ritkás, szalmasárga haja a koponyájára tapadt, orra karvaly csőrére emlékeztetett, fura ellentétben állt ívelt, már-már nőies szájával, gödröcskés állával. Mindig frissen borotvált volt, kivéve mikor a szekuritáté falai közt töltötte az éjszakát. Elég sűrűn vendége volt a Rigó utcai épületnek, nem tudott, de nem is akart lakatot tenni a szájára. Egyenes tartású ember volt, a gerince nem görbült meg, fizikailag sem...

  Álmában is hallotta a dudát. Akkor is érzékelte: hat óra. A hét órás dudálásnál már ébren volt, a kávéját szürcsölte. Hozzátartozott a reggeli szertartáshoz a mély, az egész városon átívelő hang, legalább annyira mint a tej a kávéhoz, a rádió gombjának lenyomása, a tükörkép megvizsgálása, a viseletes pongyola még viseletesebb övének a megkötése... Hideg időben tisztábban hallatszott, melegben kissé fojtottan. "Na, fúj a gyár". Ezt a mondatot minden reggel kimondta.

Apró házikó áll a hargitai fenyvesben. Kicsi, de rendkívül barátságos. Az ablakain cseresznyével díszitett vászonfüggöny. Illata van a házikónak. Otthonillata. Már hűs az augusztusi este, maga köré tekert egy durva pokrócot, úgy ült le a fűbe az udvaron. A hátát nekitámasztotta egy óriás fenyőnek. Jól mondják, gondolta, hogy a fának lelke van. Szinte érezni lehet a lélegzését is, a szeretetet amit sugároz magából. Nyugalom szállja meg, tagjaiból eltűnt az elmúlt napok feszültsége.

Mama már a második kenyeret vette ki. Hajnali kettőkor kelt, egész hétre sütötte a ropogós héjú, fehérbélű mindennapit. Tata már a tejet szűrte, ma jól adott Mariska, a még fiatal fejőstehén, Böske, szegény már kevesebbet. Megette a szénája javát, mosolyodott el a tehén-kenyér gondolatára az öreg. A kis nyári konyhát belengte a finom, frissen sült kenyér illata.

-Málélisztet szórtál rá? - tette fel a szokásos heti kérdést, rá se nézve az asszonyra, pisolyogva a bajusza alatt, várva a reakciót.

 Marika csinos leány volt. Enyhe kancsalsága csak növelte báját, sápadt arcbőre már-már úri finomságra vallott. Suttogták is az emberek, hogy a gróf vonásait örökölte. Finom kis keze a kapálás, gyomlálás ellenére is áttetszően vékony maradt, össze se lehetett hasonlítani a tenyeres-talpas falubeli leányokkal. Örökösen vasalt ruhában járt, mint aki éppen templomba készül. Pedig mindössze két rend ruhája volt, de azokra úgy vigyázott, úgy ápolta, hogy mindig újnak, frissen mosottnak, vasaltnak tűntek.

  Búcsút int mindennek, egy laza mozdulattal kilép mindenből, eltűnni vágyik, elindulni, idegen emberek közt lenni, vándorbotot venni a kezébe, utazni pénz nélkül, enni, ha van mit, éhezni, ha nincs, vadat lesni idegen ország idegen erdejében, beállni a paraszt mellé kapálni, tányér levesért,  sarokért az istállóban éjjelre, éretlen gyümölcsöt szakítani, hegyi patak jéghideg vízében fürdeni mezítelenül, s míg száradnak a ruhák a fűvön, napozni, stoppolni a poros országúton, lelkét kiönteni messziről jött sofőrnek, olyasmit elmondani, amit soha senkinek, füstös csehóban ebédelni, rámosolyogni a törzsvendég alkoholistára, köszönni a kis faluban mindenkinek, beszívni a tehéntrágya illatát, rokolyás cigányokkal szóba elegyedni, este a tábortűznél velük táncolni, reggel továbbállni csendesen, integetni a vonaton utazóknak...csak menni, csak menni, vándorolni, levetkőzni mindent, elhagyni szerelmet, ki nem is érdemelte, munkát, mi sose volt megbecsülve, házat, mely otthona lehetett volna, barátot, ki  elárulta...menni, és sehol meg nem állni...

Szedd a lábad Tildus, gyorsan kell haladni, itt van a nagy nap, a fing is szegen lógjon, a légy is seggen csússzon addig,értetted-e, na kislányom, megtanítalak én téged takarítani, micsoda, hogy derogál neked  grófkisasszony létedre a takarítás, há'sze nekem is, de most ez van, ezt kelll, elviselni, glédába álltak a ruhák, bizony, mikor még mi voltunk a naccságosok, de most te takarítod ki a párszárítót a morzsáktól, s a laskát is te siríted, ha úgy kívánja a naccságos elvtárs, aki biza jókor volt, jó helyen, akkor kipallod a szőnyegét is, és mukkod nem lesz rája, s te is  tanulj meg beszélni a cselédek nyelvén, dehogy nem érted te, hogy mi az a murok, a majorság sem ismeretlen előtted, s bizony ganyézol te még énmellettem, s mondod még a disznyónak, hogy kocanye, sirüjj az útból, s hess, te ruca, te, ne totyogj itt a lábam alatt, bizony, kislányom, az ember hamarabb lesz kisasszonyból cseléddé, mint fordítva, de ne búsúlj, vedd csak fel vasárnaponkint a selyemharisnyádat, ugyse látja senki mi van a szoknya alatt, mert kérlekszépen az úr a pokolban is úr, s olvasd a könyveid a dunyhába takarózva, ne hagyd hogy elvegyék tőled a betűt, meglásd meglesz a foganatja, olvasni fogsz te még az unokáidnak is, s ők követnek téged, nem hagyják veszni a drága anyanyelvet...

Ült az ágy szélén, teste egyenes volt mint a cövek, már nem ringatódzott. Rövid haja tépett szálai verejtéktől nedvesen csillogtak, őzike-barna szemei olyan mereven néztek ki az ablakon, mintha már nem is élnének, nem is rezdült a szemhéja. Durva szövésű, kincstári hálóingéről hiányoztak a  gombok, kreol bőre barnán villant ki a fehér anyag erős kontrasztjaként.

 Robotszerű mozdulattal csúszott előbbre, letette  a lábait, felállt. A padló hidegét mintha nem is érezte volna.

  Simára kopott a kilincs ami a tenyerébe simul, amint benyit a réges régi lakás ajtaján. Végigcikázik rajta a gondolat, hogy mennyi kéz érinthette ezt a fémdarabot. S megannyi kézhez egy-egy ember tartozott, testtel, lélekkel, szenvedéssel, szenvedéllyel. Az ő szüleinek, nagyszüleinek a keze , mi több az övé is finomított rajta. Hamvas bakfiskéz volt ez még akkoriban, és lám, most újra lenyomja, immár öregedő tenyerével. Nem állja meg, ránéz a kézfejére.