Marika csinos leány volt. Enyhe kancsalsága csak növelte báját, sápadt arcbőre már-már úri finomságra vallott. Suttogták is az emberek, hogy a gróf vonásait örökölte. Finom kis keze a kapálás, gyomlálás ellenére is áttetszően vékony maradt, össze se lehetett hasonlítani a tenyeres-talpas falubeli leányokkal. Örökösen vasalt ruhában járt, mint aki éppen templomba készül. Pedig mindössze két rend ruhája volt, de azokra úgy vigyázott, úgy ápolta, hogy mindig újnak, frissen mosottnak, vasaltnak tűntek.

 Már javában dúlt a háború, de a csendes kis faluig nem ért még el a szele. Tudták, persze, hogy tudták, hogy mi folyik a világban. Ijedeztek is egy-egy hír hallatán, hogy nemsokára sorra kerülnek ők is, ennek a falunak is a férfiai bevonulhatnak, mehetnek a csatába. Mégis, olyan volt, mint amikor az öreg anyókák ijesztegetik a gyermekeket a patakparti zöld emberrel, aki majd elviszi őket, ne merészkedjenek közel a megduzzadt vízhez. Távolinak, hihetetlennek tűnt...

  Csodálatos októberi nap volt. Az erdő fái ezer színben játszottak, még megvillantotta szépségét a természet, mielőtt átadta volna magát téli álmának. Marika egy alacsony almafa tetejéről szedte a maradék gyümölcsöt kinn a határban. Halkan dúdolgatva elmerült közben a gondolataiban. Nem is figyelt fel a katonák közeledésére, csak mikor már majdnem a fa alatt voltak. Ijedten húzta össze magát, remélve, hogy nem veszik észre. De késő volt. Az egyik tisztecske bamba, részeg vigyorral a képén elkezdte lecsalogatni egyértelmű gesztusokkal és értelmetlen idegen nyelven. A leány nem mozdult, akkor sem mikor a férfi arcán a vigyort dühös arckifejezés váltotta fel. A gyomra helyén egy nagy hideg kő ült, lábai megmerevedtek, ha akart volna se tudott volna engedelmeskedni. A szoknyájától fogva rángatták le. Nem nagyon emlékezett a részletekre, mintegy védekezés képpen kikapcsolt az agya, talán el is ájult. A durva kezek szorítása, az alkoholos szájszag viszont megmaradt benne, rajta örökké...

---------------------------------------------------------------------

 Kalapos Marika, csak így szólította mindenki. Fényesre kopott a férfikalap karimája, ami nélkül soha senki nem látta. Már hajnalban, mikor kiment a disznókat s a majorságot megetetni, a fején volt, mintha abban aludt volna. A cigaretta is mindig a szája sarkában lógott, javarészt kialudva, parázs nélkül. Kancsal szemeit seprűs fekete szempillák legyezték, furcsa ellentétben zord külsejével. Télen vastag posztó nadrág, nyáron vékony szövet volt a viselete. Szürkévé érett gyolcs inge fölé az évszaknak megfelelően bekecset vagy lajbit kanyarított. De a kalap télen-nyáron ugyanaz volt. Hét faluban híres volt arról, hogy ő miskárolja a disznókat a legszebben, sose gyullad be a helye. Hívták is, mindig volt munkája. Ennivalóban sem volt hiánya,  s amire szüksége volt azt megvette a disznók árából. Minden évben hármat nevelt, kettőt eladott, a harmadikat maga vágta le, maga dolgozta fel, teljesen egyedül. A kocsmába is egyedül ült be, megitta a deci pálinkáját, nem szólt senkihez, elhúzodott egy sarokba.

Férfi módjára élte le az életét...Soha többé nem vett fel szoknyát Kalapos Marika.