Milyen érdekes. A világ megy tovább, az emberek élnek tovább, elmennek iskolába a gyerekek, dolgozni a felnőttek, vásárolnak, főznek, esznek, isznak, mintha mi sem történt volna! Miért ilyen érzéketlen a világ? Hát nem látják, hogy semmi nem ugyanaz? Nem látják, hogy leszakadt az ég, beomlott a föld, hogy elsötétült a nap? Az a lány is, ott az utca másik oldalán, milyen önfeledten, boldogan kacag! Jajjj, de fáj...Istenem, de nagyon fáj...

  Fekete holmikat kapott. A gyász színe. Amúgy is vékony kis alakja még véznábbnak tetszett bennük. Otthon nem nézhettek tévét, nem is volt kíváncsi rá. Apa elmagyarázta, hogy a gyász első hat hetében nem nézhetik, ez a hagyomány, a szokás. Abban az időben nem is volt nagyon mit nézni, a Ceausescu-éra tombolt a javából. Este héttől tízig volt adás, javarészt híradó, amiben a diktátor dicső tetteit elevenítették fel. Igaz, akkor ment a " Dallas" is. Hetente egyszer. Néha azért eszébe jutott, hogy vajon mi történik benne, de annyira nem volt érdekes számára, hogy valakitől meg is kérdezze.

  Apa, bizonyára jó szándékkal, feladatot bizott rá. Az ő dolga volt kihordani a gyászjelentést az ismerősöknek, rokonoknak. Jajjj, nem volt jó ötlet! Emlékszik, talán Mimi nénitől, talán valamelyik másik testvérétől Anyának ,telefonálgatott is. Aki messze lakott, annak nem vihette ki a gyászjelentést, ezért azt fel kellett hívja . Megdöbbent csend volt először a vonal másik végén, mindannyiszor. Aztán habogás, hogy ez milyen borzasztó, hogy mennyire fiatal volt Anya...Neki pedig mindannyiszor a tőrt forgatták a szívében. Eleven sebben vájkáltak, tudtukon kivül...Gréta keresztapja ezt meg is érezte, később nagyon megszidta Apát, hogy mit tett, mit bizott erre a szerencsétlen kislányra?

A legfájdalmasabb az volt, hogy sírni még mindig nemtudott. Valami megakadályozta benne. Azóta sem tud sírni senki halálhírén, bármennyire fáj is az illető elvesztése. Egy -két kósza könnycseppet el-el morzsol a szeme sarkában, de csak belül zokog. Akkor , Anya halála és a temetés közti időszakban egyszer mégis kitört belőle a zokogás. Talán ezért élhette túl a nagy fájdalmat. A kálvárián mentek felfelé Mamához. Számtalan unokatestvére közül az egyik fiú vele volt, nem emlékszik ki .Mimi is ott volt. Csendben, szó nélkül mentek, amikor egyszer csak zokogni kezdett. Miminek egy nagyon, nagyon buta kérdése volt akkor..." Miért sírsz? Na, most mondd meg Terka, miért is sírsz? Hisz eddig milyen ügyes kislány voltál!" Most, felnőtt fejjel azt gondolja, ezt Mimi nem kellett volna mondja. Rebbenő kis érzékeny lelke azt gondolhatta, hogy ezt nem szabad...sírni nem...

 Mamánál összegyültek már a rokonok. Együtt mentek ki a temetőbe. Anya ott volt felravatalozva, olyan volt mintha aludt volna...Szép volt, mint mindig. A zöld estélyi ruháját adták fel rá...Terka ráborult és kétségbeesetten ébresztgeni kezdte...A többire nem emlékszik...Soha nem emlékezett többé vissza a temetés többi részére. Mondják, hogy mikor leengedték a sírba Anyát, ő utána akart ugrani, mondják, hogy eszénél sem volt....De Isten kegyes volt hozzá...Kiradírozta az emlékei közül ezeket a dolgokat.

  Aztán már csak az a kép él benne, hogy Mamánál vannak, a halotti tort ülik.  Meleg volt, a szőlőlugas alatt terítettek meg, ott bólogatott Anya kedvenc labdarózsa -bokra is...Neki megint feladat jutott. Hordta ki az eledelt a gyászolóknak. Akkor sokan, ismerősők és ismeretlenek, meg-meg simogatták a fejét, és biztosították róla, hogy az életben mindenben segíteni fognak neki és testvéreinek, Anya helyett is...

Volt vajon valaki aki ezt az igéretét betartotta? Volt vajon kihez forduljon? Talán akadt...De egy biztos. Anya mindent lát. Onnan fentről mindent, mindent lát....És az is biztos, hogy ő, Terka soha, de soha nem lesz az a kislány aki volt. Soha.

(Folytatása következik)