Jól alakultak a dolgok. Minden olyan volt mint a mesében. Sokat beszélgettek, elpanaszolták a bánatukat, elmesélték mi történt velük az elmúlt tizennégy évben. Mara mesélt a volt férjéről, a vetélésekről, arról, hogyan ért meg benne az elhatározás, hogy véget vet a házasságának. Zsombor mesélt arról, hogy soha nem múlt a szerelme, hogy boldogtalan volt a házasságában emiatt, ezért vált el végül. Mesélte, hogy félre-félre lépett az asszony, és ekkor határozott ő is. Kilépett. 

 Mintha nem is telt volna el a majd másfél évtized. Értették egymás gondolatát is, Mara meg volt győződve, hogy eljött az ő ideje, végre boldog lehet. Már Franciaországban voltak, amikor rájött, hogy újra áldott állapotban van. A fellegekben érezte magát, Zsombor felkapta és megpörgette örömében mikor elmondta neki a hírt. Az Édesapját kísérte ki az állomásra, náluk töltött pár napot. Napok óta sötét fellegek borultak a városra, egy egy szellő suhintásából érezni lehetett a hó semivel össze nem téveszthető illatát. Visszafele haladt amikor már szállingózni kezdtek az első pelyhek, aztán mind sűrűbben hullt a hó. Csodaszép este volt, sajnálta, hogy Zsombor nem lehet most vele. A boldogság apró mosolya állandóan a szája szegletében bújkált. 

 A ház elé érve, ahol a kis garzont bérelték, megállt egy percre, hogy még gyönyörködjön a frissen, puhán behintett havas tájban. Kissé hirtelenre sikeredett a fordulat amivel a lépcsők felé indult, és kicsúszott alóla a lába, elesett. Megijedt, de úgy érezte semmi baj, nem történt, nem fáj sehol. A lakásban érezte, hogy valami melegség önti el az ágyékát. Rémülten szaladt a fürdőszobába...Vérzett...Zsombor a nappali heverőjén talált rá mikor hazaért, zokogott, nem tudta abbahagyni. Mentőt hívott, és a kórházban bebizonyosodott: újból elvetélt. 

 Könnyebben tette túl magát a veszteségen mint a többin. Zsombor mindent megtett, hogy érezze: semmi nincs veszve, minden rendben lesz. Mara pesti lakását sikerült eladni, az ebből befolyt összeget befizették induló tőkeként egy új otthonra, ami majd csak az övéké lesz, ahova végre révbe érhetnek.

 Már a lakásban laktak, együtt, úgy tűnt semmi nem zavarhatja meg a boldogságukat. Aztán derült égből jött a villámcsapás. Zsombor napok óta szótlanabb volt a szokásosnál, Mara hiába faggatta, hogy mi a baj, történt-e valami? A válasz mindig az volt: semmi. Egészen addig a napig, amíg a férfi bejelentette: beszélniük kell. Szúrást érzett a mellkasában, tudta, valami baj van, vége a mesebeli boldogságnak. És Zsombor kimondta: elhagyja. Mara őrjöngött, nem értette, úgy érezte vége az életének is. A magyarázat a férfi részéről mindössze ennyi volt: úgy döntöttek a volt feleségével, hogy adnak még egymásnak egy esélyt. 

 Bevégeztetett. Bevégeztetett. Csak ez zakatolt a nő fejében, nem tudott gondolkodni, hogy mitévő legyen. A férfi elment a lakásból, vissza a feleségéhez. Mara egyedül volt, nem érzékelte a külvilágot, nem evett, nem aludt. Kuporgott a fotelben, és nem érzett erőt magában tovább gondolkodni. 

( Folytatása következik)

(A fenti írást a képzelet szülte. Bármiféle hasonlóság a valós életben esetleg megtörtént eseménnyel, vagy valós személyekkel való egyezés, pusztán a véletlen műve.)