Megkövetem azokat az embereket, akikre nemrég még fitymálóan néztem, mert azt a nézetet vallották, hogy nem szabad már hinni senkinek, cudar világot élünk... Elkeserít a helyzet, nem látok kiutat. Közösségi oldalakra kitesszük a jól megfontolt álcánkat. Minden szépnek és jónak mutatkozik, egy-egy idézettel, takarjuk az önzésünket. Pillanatokra talán meg is hatódunk, elsősorban saját magunktól, hogy lám, milyen érző emberek vagyunk... Miközben, ha valóban szükség van a segítségünkre, millió kifogást találunk arra, hogy miért is nem mozdítjuk a kényelmes hátsónkat... A leggyakoribb: van énnekem éppen elég bajom. Mutogatni... azt szeretünk. Miért éppen én? Miért nem a másik? Nagy hévvel osszuk meg olyan emberek segítségkérését, akik a saját otthonukból leírják kétségbeesett helyzetüket, azonnal reagálnak, ha valaki hozzászól a bejegyzésükhöz, teszik ezt áram nélkül, de igencsak jól müködő internettel. De elmegyünk egy valóban bajban lévő, fázó, éhező embertársunk mellett. Hol a szemünk, és főként hol az eszünk??? A szívünkről már ne is beszéljünk...
Szomorú vagyok. Káosz van bennem, már nem tudom, hogy ki a barát, s ki nem az? Már nem tudok mosolyogni. Már visszahúzódok, és hallgatok. Azt hiszem eljött az ideje a gyásznak. Meggyászolom, megsíratom azt az embert aki nemrég voltam, és soha többé nem találkozom vele. Nem vágyom emberek közé, nem akarok kimozdulni... De hallom a hangot valahonnan mélyen, belülről: Segítség!!! Ne engedd, hogy így legyen... Halott a napfény is körülöttem. Halott a világ. Teszthalott. De remény nem sok van, hogy feltámadjon....
Kommentáld!