Feküdt, üveges szemeivel a plafont bámulta. Nem tudott olvasni sem, kiürült az agya. Időnként megpróbált felkelni, de a mosdóig jutott csak, ahonnan sokszor már csak alig-alig tudott vissza vánszorogni az ágyig. Néha elgondolkozott, hogy külső szemlélőnek egész érdekes lenne a helyzete, feltéve, ha bárki is bele tudná élni magát...Vadul akarta, hogy fel tudjon kelni, hogy élni tudjon, hogy akármilyen szürke napjai is legyenek majdan, nem számít már, csak fel tudja emelni normálisan a kezét , lábát... Mégis, hiába az akarat, az ágyban érezte magát biztonságban valamelyest...Ilyenkor eszébe jutott, hogy hányszor hallotta idős családtagoktól: csak egészség legyen, fiam, más minden jön magától...és hányszor gúnyolta magában ezt a mondatot...

 Először csak azt hitte hallucinál, mikor halk kopogást hallott az ablak felől. De aztán kissé erőteljesebben hangzottak a jelek. Hangosan akarta kiálltani: jövök már, de csak rekedt suttogás hagyta el az ajkait. Centiről centire vánszorgott a szoba túlsó felében lévő apró ablakig. A végtelennek tűnő percek alatt újra eszébe jutott honnan jött és hova tart. A nagyvárosban, ahol szép, világos lakásban laktak, mindig elegendő fény árasztotta el a szobákat. Hihetetlen apró részletek villantak fel benne...A fürdőszoba csempéjén a pufók kis angyal-lehúzoskép, aki egy kádban ül, bár a kád ki se látszik a habból, amit maga köré varázsolt. Anya eperillatú szappana és kézkrémje. Abban az időben nagy dolog volt az ilyesmi, de Anyának mindig volt. Apa "Barbon" borotvahabjának illata, amint a pengeéles borotvát végighúzva az arcán, rámosolyog...A húsvét, amikor orvost kellett hívni hozzá, mert annyira beteg lett, de őt az érdekelte leginkább, hogy vajon a Sáska gyerekeket beengedi-.e Anya öntözni?

 Végtelennek tűnő percek teltek el amíg az ablakhoz ért. De a látogató, aki valószínűleg a kutya miatt nem mert az ajtón bebocsátást kérni, kitartó volt. A vastag függönyön keresztül kirajzolódott a sziluettje, állt, mint egy szobor, előretartott kezeiben szorongatott valamit. Végre! Sikerült ideérni, az ablakot ki tudta nyitni. Mosolyra húzodott az ajka, bár kivülről egy torz vigyornak hatott beesett, szürke arcán, ami már-már halálfejre emlékeztetett. Az ablak előtt idős szomszédasszonya állt, egy vászonkendővel forrófülű fazekat szorongatott. " Hallottam lelkem, az uradtól, hogy gyengélkedsz. Hoztam egy kis magam főzte húslevest! Egyél, kincsem, meglásd erőre kapsz! Ne törődj a sok bajjal, bánattal, most csak az a fontos, hogy meggyógyulj... Én is átestem ezen, úgy olyanforma koromban mint te most. Ne add fel! Ne bánd, ha az ember meg -meg legyint, csak szeretetből teszi, tehetetlen szeretetből..."  

 Ő csak állt,  arcára fagyott mosollyal, és érezte, hogy segítő a szándék a néniben. Aztán szépen megköszönve elvette a levest, becsukta az ablakot. Az ablakpárkányra tette a zománcos edényt, a vályogtéglából tákolt, futtában bevakolt párkányra. Hosszan nézte a piros fazék fülén a fekete foltot, ahol lekopott a zománc. Nem tudta mennyi idő telt el, de bizonyára sok, mert mikor a férje ütésétől eldőlve leverte a fazakat, már langyos sem volt a leves ami ráfröccsent...És semmi másra nem tudott gondolni, csak a néni szavaira: szeretetből teszi, tehetetlen szeretetből...

(folytatása következik)