Az ember ül a nézőtéren, várakozással tele. Várja, hogy mi
bontakozik ki egy olyan színdarabból, amiben mindössze két szereplő van.
Aztán már nem vár semmit, hisz benne él már ő is. Részévé válik az
eseményeknek, amik valójában meg sem történnek a színpadon. Érzi a ház
hangulatát, és jólesően nyugtázza: gyarló más ember is, tele hibákkal,
tele érzelmekkel... elfojtott érzelmekkel, megtagadott érzelmekkel. És
azonosul a hősnővel, aki felvállalja a szerelmét. A szerelmét, aki apja
lehetne. Azt érzi, hogy a férfi nem csak a szerelme, hanem gondoskodó
apa is egyben, aki pótolja azt a törődést, amit a lány megtagad miatta.
Aztán fordul a sors kereke. Nagyot fordul. Eltelnek az esztendők, öreg,
beteg ember lesz az apából, özvegy a lányból. És túlcsordulnak az
érzelmek. Kitörnek, mint egy láva. Végre őszintén lehet beszélni a
múltról, végre lehet kérni az apa áldást, megkésett áldását. Kilyén Ilka
fantasztikus átéléssel játszik. Esendő, megkeseredett asszony, akiben
még látni lehet a gyönyörű, karcsú derekú fiatal nőt, a piros, csábító
török bugyogóban, amint a férjét várja haza. Látom magam előtt,
elmosódott sminkkel... Makra Lajos, az apa szerepében szavak nélkül is
remekel. A tekintetével, a beteg ember gesztusaival többet nyújt mint az
esetleg kimondott áldással...
Nem írok több részletet a
darabról. Pedig kikívánkozik belőlem... Nem írok, mert szeretném, hogy
mindenki lássa, átélje, és aztán lassan, napok múltán megeméssze a
mondanivalót. Mert van, bőven mondanivalója... Rekviem egy házért... És
rekviem értünk...
Köszönet a darab írójának, Medgyessy Évának, a
rendezőnek, Kovács Leventének, Rikának, azaz Kilyén Ilkának, és Makra
Lajosnak az élményért! Mélyen megérintett!
Kommentáld!