Peregtek az ablakon az esti fénytől ezüstös esőcseppek. Mint az életben a percek, a napok, jutott eszébe. Ült a tolószékben és nézte amint csillogva leperegnek az üvegen. Elmerengett. Szája sarkában a megkeseredett vonást kissé lágy mosoly váltotta fel. Emlékezett...

  Milyen eleven volt azon az estén! Akkor is esett, de ez őt a legkevéssbé sem érdekelte. Nem azért állt az ablaknál, hogy a múlton merengjen...Türelmetlenül topogott, apró, fekete lakkcipőbe bújtatott lábával egy ritmust vert a szívével.  Mikor jön már, mikor jön már? Zakatoltak a szavak benne. Szerelmes volt. Lebegett a föld felett, élete első szerelme volt. És , mint most már tudja, egyetlen is. Szőkén, telve élettel és szerelemmel érkezett meg a fiú. Lágyan ívelt ajka kissé élesen elütött férfiasan szögletes állától, szeme zöldes-szürkés színben játszott, gyermeteg huncutság villant benne, a korához képest máris bozontos szemöldökei alól. Istenem, de boldogok is voltak! Bálba mentek aznap este. Feledhetetlen éjszaka volt. 

 Az esőcseppek tovább peregtek. És ő tovább emlékezett...

  Le s fel sétált az ablak előtt. Rettenetesen aggódott. Nem jön...miért nem jön? És miért nem telefonált haza, ha valami közbejött? Érezte, minden zsigerében érezte, hogy valami történt. Valami szörnyűség...Az esőcseppek szinte már előre sírtak a rossz hírtől az ablakon...Összerándult a gyomra a telefon éles visítására.  A helyi kórházból hívták: azonnal menjen, a férje balesetet szenvedett. A könnyeitől szinte vakon tárcsázta az anyósát, hogy jöjjön át a gyerekekhez. És mint egy őrült, úgy száguldott végig a városon, szerencsére nem volt forgalom.

Ott feküdt a kórházi ágyban, arca olyan fehér volt akár az ágynemű. Nem volt eszméleténél, de a szája szegletében egy új, ismeretlen, szomorú vonás jelent meg. Az orvos arcáról semmi nem volt leolvasható, amikor közölte: soha többé nem fog járni. Ha magához tér, ha visszanyeri az eszméletét...

Úgy teltek a napok, hogy nem tudta sokszor, éjjel van vagy nappal, az intenzív osztály hidegen villogó fényeit érzékelte csak. 

Elszunnyadt a széken, a férfi kezét fogva. "Emi"-hallotta a halk, erőtlen hangot.  Mint a villámcsapás, úgy érte a halk megszólítás. FELÉBREDT!!! Te jó Isten! FELÉBREDT!!!! 

(folytatása következik)