Csúnya fellegeket kerget a szél, szitál az eső, az ember bőre alá bújik a nedvesség. Kihaltak az utcák, a főtér is, csak elvétve lehet egy-egy embert látni. Az emberek fázosan, kissé meggörnyedve haladnak, csak motyogva köszönnek egymásnak, szinte érteni sem lehet amit mondanak...Az öreg nénikének bizonyára muszáj volt kimozdulnia, talán egy liter tejre van szüksége csak, de nem volt ki eljöjjön helyette. Fekete vállkendője a fején van, mint egy varjú, olyan, ahogy a vállára omlik  a rojtokkal, és kissé meggörnyed, mintha súlya lenne a horgolt anyagnak.

Ekkor robban be a lány a falu főterére. Piros biciklijével, citromsárga esőkabátjával, tiri-tarka hátra kötött kendőjével maga az élet. Harsány vidámsággal köszön a nénire:

"Csókolom, Mariska néni! Milyen szép reggelünk van ma! Hát nem csodásak ezek a fellegek? Milyen monumentális a természet! Hogy tetszik lenni? Milyen szép minták vannak horgolva a kendőjébe! "

Mariska néni úgy néz a lányra, mint aki azt gondolja, hogy na, ez meghibbant! Szép reggel? Hol lát ez szépséget ebben a borús időben? De aztán felnéz és látja: csakugyan szép, komor, de szép! És büszkén kihúzva magát megy be a boltba, dicsekedve mutogatja a kendőjét, hogy épp most mondták, milyen szép a mintája, ő eddig észre sem vette...

 A bácsika gallérját felhajtva igyekszik az önkormányzat felé. Morcosan néz a lányra, amikor az vidáman ráköszön:

" Jó napot, Pista bácsi, de kackiásak vagyunk ma, tán nem újranősülni készül? No, no, mire fel ez a morózus ábrázat? Hisz ilyen csikorgó csizmához nem illik a rosszkedv! Egyet se búsuljon, a lakodalmára kisüt majd a nap is! "

 Az öreg arca felragyog, kissé rosszalóan szól a lányra, de a szeme kacag.

" Ejnye, te lyány! sze nem illik így csúfolodni egy öreg emberrel! Méghogy lakodalom, no megállj csak! "

De huncutul rákacsint az épp arra haladó csinos menyecskére...

Vajon mitől van ilyen kirobbanó jókedve a lánynak? Vajon hogyan tud hangulatokat megváltoztatni, vidámabbá tenni, ezen a borús, sötét napon? Talán szeretik, talán érzi, hogy fontos valakinek...talán boldog...Istenem, add, hogy sok ilyen boldog ember élhessen e földön!

---------------------------------------------------------------------

Hétágra süt a nap. Az első igazi tavasz-illatú nap ez az idén. Az emberek vidámak, tele a falu főtere, innen-onnan gyöngyöző gyerek-kacaj hangzik fel. Hangosan köszötnik egymást,mosolyogva  mintha ezzel is jelezni szeretnék: új élet kezdődik, itt a tavasz, észreveszelek újra, te is nézz rám, de jó, hogy élünk!

 A bolt előtt két fiatal anyuka beszélget, fél szemmel a hintázó, rohangáló gyerekeket figyelve. Ráérősen mondják a magukét a nénikék a padon, nem sietős bemenni a hüvős házba. Két csizmás gazda már az idei vetésről vitázik. Egy pöttyös kiskutya rohangál az emberek között, érzi a jókedvet, játszik ő is. Időnként cérnahangocskáján fel-fel vakkant, aztán elégedetten csóválva a farkát szinte vigyorogva nyugtázza, hogy észrevették őt is, majd tovább rohan.

Ekkor sétál be a lány a főtérre. Ütött-kopott kardigán van rajta, haja kócos, szemei kissé üvegesek, mintha maga a megtestesült bánat lenne. Nem néz se jobbra se balra, ha ráköszönnek csak motyogva válaszol, szinte érteni sem lehet mit mond. Fázosan húzza össze magán a kardigánt, léptei kissé bizonytalanok, az ember fél amikor ránéz, hogy mindjárt összeesik. Ha nem mozogna, nem lépne automatikusan, azt gondolhatnánk nem is él...

Vajon mitől ennyire bánatos ez a lány? Miért nem érzi a tavaszt, az élet kezdetét? Talán nem szeretik, talán nem fontos senkinek, talán nagyon boldogtalan...Istenem, add, hogy ne legyen ilyen szomorú ember ezen a földön!