Vékony sugarakban tört át a napfény a szőlő levelei közt. Csiklandozta a szemhéját, de nem volt ereje kinyitni, a köhögés erőtlenné tette. Különös érzés kerítette hatalmába amint megérezte a lugas alatti heverőn fekve a  frissen sülő kenyér illatát. Istenem! Ugye eszébe jut anyukának, hogy neki is adjon egy falatot! Kiabálni kellene, hogy meghallja! Kell neki az a falat kenyér! Erős, egészséges lesz tőle újra! Istenem, nekem nincs erőm szólni...Istenem, Te szólj!

  A testvérei az ágy lábánál játszottak, eleven gyermekekhez képest szokatlanul csendben. De jó is  lenne ott ücsörögni köztük...De jó is lenne játszani...

Csattant a hang a kapu felől:

 - Adjon az Isten, Annuskám! Hova tette a gyermekeket? Miért nem rikoltoznak máma?

 Anyuka sietve törölte  kezét a kötényébe. Riadtan kapta a szája elé az ujját:

- Jajj, Leontina! Az Isten áldja meg, nem tud csendesebben köszönni? Tudja, hogy Erzsike nagybeteg! - könnycseppek gördültek le fáradt arcán- Ne verje fel a léánykát! Még a kicsik is megértették, csendben vannak!

 -Jól van, jól van- hajtotta le dünnyögve a fejét a fekete kendős asszony-

Csak egy kis vidámságot akartam hozni a házba. Annuska, hagyja el, lelkem, sze itt van a sok erős, egészséges gyermeke...Az Úristen tudja mit miért tesz!

 - Jajj, néném- roskadt fáradtan a fiatalasszony a sámlira. - Nem kívánom én senkinek ezt a fájdalmat. Az orvosok nem engedik, hogy enni adjak neki...csak inni...megterheli a kicsi gyomrát. Itt fogy el a szemem láttára...

  Csend lett újra...Csak az asszonyok sóhaját lehetett hallani. Minden erejével azon volt, hogy megszólaljon: Anyuka, csak egy falat kenyeret...kérem, anyuka... De nem és nem ment. Nagy erőlködve kinyitotta a szemét. Anyuka éppen ránézett. Most! Most kellene kérni! Kínlódva nyalta meg cserepes ajkait. Óriási erőfeszítéssel nyöszörgő hangot adott ki , szinte csak hörgés volt. Anyuka azonnal felugrott:

 - Mondd, kicsim, mondd, gyöngyszeme anyukának! Mit szeretnél?

 -Kenyeret...- ki tudta mondani! Suttogva, kínnal, keservvel, de ki tudta mondani!

Anyuka lehorgasztotta a fejét...

-Nem lehet, kincsem, nem lehet, drágaságom...tudod, a doktor bácsi megtiltotta...- Szilánkos gyémántként csillogtak a visszatartott könnyek az anya szemében.

 Leontina néni felugrott. Fekete kendős feje komikusan bólogatott:

- Adjon neki Annuska! Mit számít már! Hisz itt van a halál a sarkában ennek a csepp léánykának! Teljesítse a kívánságát!

Anyuka egy pillanatig elgondolkodva állt. Aztán dacosan hátravetett fejjel elindult a kosár felé, amiben a friss kenyér hófehér damaszttal letakarva állt. Kézzel törte le a dúcát a kenyérnek. Szomorkás mosoly játszott az ajka körül...  Katonásan kihuzva magát sarkonfordult, és odaadta a kislánynak a kenyérdarabot...gyenge kis mozdulatokkal majszolta a még meleg kenyérdarabot a kis beteg...le-le csukodtak a pillái. A két felnőtt állt, és nézte...és imádkozott...

  Erzsike életben maradt. Fiatalon, mindössze harminchat évesen hagyta el ezt az árnyékvilágot, de életet adott három  lánygyermeknek. Akik, míg élnek, áldják a nevét...Nyugalmad legyen csendes, drága Édesanyu...