A honvágy egy szinte megfoghatatlan érzés...Mégis nagyon eleven tud lenni... A tegnap sétálni voltam, itt Glückstadt-ban. Gyönyörű kis város, mi tagadás. A hely is szép ahol dolgozom, lakom. A yacht-kikötőben lakunk. Kinézek az ablakon és egy műemlék házat, meg a sok csillogó-villogó yachtot látom. Nekem mégis a Maros és a Tisza jut eszembe... És elfog a honvágy.
Pár száz métert kell mennem, és máris az Elba torkolatánál vagyok. Kitárul előttem fenségesen, hol haragosan a széltől, hol szelíden, szinte tükörként a napsütésben. Sirályok repkednek felette, rucák úszkálnak rajta...Nagyon szép...Nekem mégis a Duna -delta és gyerekkorom Fekete-tengere jut eszembe. És elfog a honvágy.
A másik irányba indulva a városközpontba érek. Patinás, régi házak sorakoznak, tiszta kis utcák, régimódi utcalámpák, műemlék értékű városháza, a piactéren apró kis kávézók, kerthelyiségekkel. Barátságos, már-már otthonos kép. Nekem mégis Marosvásárhely jut eszembe, a Sörkerttel, az Arta mozival, a színháztérrel, a Somos-tetővel...És elfog a honvágy.
Áthaladva a városközponton pici kis erdő hívogat sétálni , árnyas lombjai közé. Öreg fák nyúlnak az ég felé, apró tavacskán kis házikó ,olyan mint egy kacsalábon forgó vár...És itt is a rucák, barátságosak, egyszer egy ruca-lány sokáig követett. Nekem mégis az otthoni erdők jutnak eszembe, a kökénybokrokkal, a nedves talajon megbújó gombákkal, az aprószemű szamócával. És elfog a honvágy.
Érdekes dolog a honvágy...Bármennyit is legyen az ember távol a hazájától, a gyökerek hívogatják haza...És akkor érzi az ember: menni kell, haza kell menni, fel kell töltődni az otthon illatával, ízével, látványával. Aztán egy ideig megint tudjuk végezni a dolgunkat idegen földön. Amíg újra belénk fészkeli magát a hívó szó. Amely erős. Amely ellen hiába is küzdenénk.
Kommentáld!