A tejfehér ködből fekete gyémántként bukkant elő a folyó enyhén hullámzó szalagja. Egy vadruca hápogott egy rövidet, meglehet álmodott valamit. Az öreg fűz fáradtan lógatta ágait, vastag törzse nedvesen csillogott. Minden nedves volt ezen az estén, minden kicsit tompa volt.  Tompa volt a csendet néha megszakító léptek zaja is, mintha vatta lenne a talpak alatt. Meg-megállt, aztán újra elindult, bizonytalanul. Gazdája nem tudta merre tart. Ismerte a helyet, mégis idegennek érezte magát. Eltévedtem- gondolta. Nevetséges, intette le magát, hisz tudom hol vagyok. A gondolat mégsem hagyta nyugodni. Megszaporázta lépteit, a hídhoz akart érni. Megborzongott mikor elérte. Félelmetes volt, ahogy beleveszett a ködbe, csak az első pillérek álltak szilárdan a helyükön. Óvakodva tette egyik lábát a másik után, nem tudván mi várja a következő pillanatban. Fojtottan kiáltott fel, mikor egy apró termetű kutya ijedten slisszolt el mellette. Halkan köhécselt valaki, jelezve, hogy ott van, ne ijedjen meg. Széles vállú alak bontakozott ki a pépes semmiből. Jó estét, dörmögött egy mély bariton a fekete kapucni alól. Hevesen dobogott a szíve, szinte hallhatóan. Rádöbbent a helyzet veszélyt is rejthető mivoltára. Cérnavékony hangon válaszolt: -Jó estét, magának is -, miközben idegesen elmosolyodott, s tovább ment. Amint majdnem átért  túlpartra, már meg is bánta az esti sétáját. Azt hitte javítani fog a hangulatán, de csalódnia kellett. Még mélyebbre zuhant a sötét gondolatokban. Hetek óta gyötörte a bánat, tulajdonképpen maga sem tudta mi az ami miatt nem tud aludni, óránként felébred éjjel, kicammog a konyhába, a hideg kövön állva elmajszol valamit a jégszekrényből, szédelegve visszatámolyog, szinte bezuhan az ágyba és újra álomba olvassa magát. Aztán alig egy óra múlva megismétlődik az egész. Hajnal felé már figyeli mikor szűrődik be az első fénysugár a sötétítő rései között. Napközben aztán repül az idő, munkája feszült tempója estére minden erejét elszívja, erőtlenül próbál még valamit tenni, hogy ne kelljen ágyba mennie még. Ma este ki jött sétálni. Meggyőzte magát, hogy jót fog tenni a mozgás, jót fog tenni a külvilág. Nem vált be... Börtönként zárja körül a köd, lágy, mégis erős falként. Pánikszerű amit érez, rosszullét kerülgeti.  Rákönyököl a híd karjára, lenéz a vízre, de nem látja. Torkon ragadja a gondolat: mi lenne, ha leugranék? Bele a jéghideg, sötét Marosba, pillanat alatt elnyelne, úszni nem tud... Mintha égetné, úgy löki el magát a nedves fémtől, émelyegve fordul meg, és szinte futva, lihegve az előbbi gondolat borzalmától, elindul visszafele. Végtelennek tűnik az előtte álló út, mind jobban siet, most már tényleg szalad, de nem hagyja  el az érzés, hogy sose ér már vissza. Mintha sziklának ütközne, úgy érezte. Felnézett. Rémület ült a szemében, kapkodva szedte a levegőt, amint meglátta az előbbi, kapucnis férfit. A szeme helyén csak egy üreg látszott a sötétben, vastag borosta, már-már szakáll borította az arcát, és valami különös szag áradt belőle. Nem bűz, nem is kellemetlen. Abszurd volt, ahogy keresgélt az emlékei között, miközben a rettegés csúcsán volt: mi ez a szag, honnan ismeri? "Ismerem, ismerem, mi ez, tudnom kell, emlékszem... az orrom emlékszik, a szívem emlékszik, mégse tudom, jó-e vagy rossz?" Már azt sem tudta hol van, már semmi nem érdekelte, csak, hogy emlékezzen... 

(folyt. köv.)