A lány repült. Repült a kerékpárral, a fellegekben érezte magát. Gyönyörű volt a tavaszi reggel. Még nagyon korán volt, kihaltak voltak az utcák. De a madarak dallamos csicsergése betöltötte a világot. A levegő balzsamos volt, mélyen beszívta, érezte, hogy tisztul a tüdejével a lelke, a szíve, az érzései. Most már boldog, most már az is marad! Tudta, hitte. Pedig nemrégen még összetört szívvel, bánatos, nagyon bánatos lélekkel, megsemmisülve állt a világban.Azt hitte, hogy becsapták, azt hitte hogy vége a világnak. De csak a gonosz műve volt, azóta kiderült, hogy szeretik, hogy kell a fiúnak, hogy nem veszett el semmi, lehet boldog, szárnyalhat.

Már kint volt a városból, már az erdő szélén kerekezett. Megállt, leszállt a bicikliről, sétálni támadt kedve. Bement a fák közé, érezte a föld illatát, amint újjászületik...Még érzett a fanyar illat, ami az ősszel lehullott levelekből áradt, a levelek már elenyésztek, de az illatuk itt maradt, és  fa-anyjuk már új rügyekkel vajúdott. Mókusok rohangáltak a fák között, minden élőlény érezte a kikeletet, minden élt. Az ő szívében is újra tavasz volt.Lassan leereszkedett egy fa tövébe, leült a nedves talajra, csak a sarkaira ült, hideg volt még a

föld. Őzsuták suhantak át nem messze tőle a fák között. Visszatartotta a lélegzetét is, nehogy megriassza őket. Túlcsordult benne a sok érzelem, boldog volt.Nem akart még elmenni innen, még élvezni akarta a pillanat varázsát. Nem hitte volna, hogy van ekkora szerelem. Tizenévesen volt szerelmes, de ennek az érzelemnek a nyomába se ért a kis viháncoló csitri kedves gyerek-szerelme. Az is szép volt, de mára csak emlék, mosolyogni való, bájos emlék. Ami most van, az az érett nő szerelme. Ez nem lesz soha mosolyogni való, nem fogja azt gondolni, hogy bájos, mert ez gyönyörű...

Zörejt hallott a háta mögül. Érezte, hogy Ő az. Ő, akiben pár napja megrendült a hite, akiben pár napja csak félve hitt. De hitt...és ezért elnyerte a jutalmát, mert igaznak bizonyult a fiú szerelme. Lélekben bocsánatot kért a fiútól a pár percnyi megingásáért. A fiú értette, érezte a gondolatait. Odaért hozzá, a lány felállt, lassan megfordult. Átölelték egymást, szerető, féltő öleléssel, és némán, szavak nélkül fogadták meg örök szerelmüket, melyet a bizalom erősít életük végéig.

Sokáig álltak így, sokáig érezték a hálát ami eltöltötte egész lényüket amiért egymásé lehetnek.

A fiú mozdult először. Elengedte a lányt, kézen fogta és kivezette az erdőből. Soha többé nem engedte el a kezét, végig vezette az élet minden akadályán, göröngyén, szeretve, féltőn, óvva minden rossztól. Boldogságuk kitartott életük végéig, mindig szorították egymás kezét. Úgy haltak meg, hogy tudták, odaát is egymást fogják szeretni, odaát sem választja el senki őket. Boldogság volt a sorsuk. Erre születtek, ezért éltek.