Kora reggeli életét élte a kisváros. A város peremén, a folyónál, élt minden. Vadrucák úszkáltak boldogan, le-le bukva, nagyokat kortyolva a friss vízből. Energiától duzzadó kutyák húzták türelmetlenül gazdájukat maguk után, vágyva arra a helyre ahol majd lekerül róluk a póráz. Pletykálva csiviteltek a madarak, a víz feletti párát vitorlás szelte át, hangtalanul suhanva.

 A padon fekete ruhás nőalak ült, maga elé meredt, élet jelei csak lassan emelkedő mellkasán látszodtak, ha nagyon figyelte valaki. Az a pár ember aki a parton volt, a közelébe érve csendben kerülte ki, mintha halott lenne ott, akinek kijár a kegyelet. Kócos hajába bele-bele kapott a szellő, kifújva arcából a szálakat előtűnt halálos sápadtsága. A szeme sem rebbent, fura szomorúság áradt a lényéből.

 Nedvességet érzett a kezén. Összerezzenve nézett le. Egy nagytermetű bernáthegyi nyalogatta ujjait. Pici, szőke kislány állt a kutya mellett, barna szemeivel őt nézte.

- Miért vagy szomorú?- kérdezte cérnavékony hangon.

Nem tudott azonnal felelni, néhányszor megköszörűlte a torkát, reménykedve, hogy eltűnik a gombóc belőle.

- Nem vagyok szomorú- válaszolta rekedtesen, egy mosolyt próbálva ajkaira erőltetni, de csak egy grimasznak sikerült.

- Kérlek, gyere velem- mondta a lányka.-Mutatok neked valamit.

Nagyon nehezen tápászkodott fel a rozoga padról. A kislány elindult a kutyával előtte, hátra-hátra sandítva, hogy megbizonyosodjon, követi-e őket.Már messze jártak a folyótól, benn voltak a kis erdőben. Hűvös volt a fák alatt. Kikerült egy fatuskót, és amikor újra felnézett nem látta a kislányt sehol. Megszaporázta a lépteit. Egy hirtelen kanyar után végetért az ösvény, és neki a lélegzete is elállt attól ami elé tárult.

Egy csodaszép tisztáson találta magát. Szivárványszín tündér-szárnyakon szitakötők repdestek. Tarka mezei virágok bólogattak szinte mosolyogva felé. A fákon játékos mókusok kergetőztek, szinte követhetetlenül ugrándozva egyik ágról a másikra. Őzek suhantak el előtte, olyan közel, hogy már-már  megérinthette volna őket. A kislány a tisztás közepén ült, a reggeli napfény valamiféle szent fénnyel vonta be apró alakját. Mélységes nyugalom terjedt szét egész testében, mintha nem lett volna nagy bánata párperce.

- Látod,- szólalt meg a lányka- Ez a te vigasztaló tisztásod. Ide jöhetsz mindig mikor bánat ér, amikor nehezek a terheid. Itt közel vagy Istenhez, itt jó lesz minden, itt nem leszel soha szomorú.

Ezzel felállt és elindult. Pici lábai nyomában apró kék virágok bukkantak elő. " Ahova lép, virág terem..." Ismétlődött a fejében mindegyre ez a mondat. Hatalmas szeretet hullám öntötte el a lelkét, és mélységes hála.

 Még sokáig álldogált ott, bámulva a kislány után, aki már régen eltűnt. Tudta, nem követheti.

Haza ment, és ettől kezdve minden nap kiment a tisztásra, erőt gyüjtött. Ajkairól mindannyiszor hálaima tört elő, szinte önkéntelenül. A szeretet megsokszorozódva töltötte fel mindig a lelkét, amit aztán számolatlanul szórt embertársaira naponta.

Csoda történt vele...Talán mindannyiunkra vár valahol egy ilyen csoda...