Rút kiskacsa... mindig ez jutott eszébe a nőről a környezetének. A haja sötétbarna volt, vékonyszálú, amikor frissen megmosta, egy-egy szál mindegyre repdesett a mozdulatai enyhe elektromosságától, halványkék szemei szelíden kémlelték az univerzumot. Arcbőre fehér, már-már áttetsző, az orra körül halvány szeplők tarkították. Vékony kis testalkata elveszett a világban, könnyed léptekkel igyekezett reggelente a munkahelye felé, fekete-szürke kockákból összevarrt hátizsákkal, szürke farmerben, sötét puloverrel, kitaposott, de mindig tiszta cipővel. Délután, ha lehet még jobban beleolvadt környezetébe, a fáradtság szürke pora lengte körül, léptei kissé lassúdtak, szeme alatt halovány karikák éktelenkedtek, karjait bágyadtan lóbálta, érdeklődését semmi nem keltette fel.  

  Szürke kisegér...mindig ez jutott eszébe a férfiról a környezetének. A szemén kivül semmi nem volt szürke rajta, de senki nem nézte meg annyira, hogy ezt észrevegye. Szőke haja mindig rövidre volt vágva, fekete keretes szemüvege mögül okos tekintettel kémlelte a világot. Mindig frissen borotválva indult a munkába, mégsem az arcbőr simaságából látszott ez, hanem a két -három vágásból, amit a penge okozott a művelet közben. Szikár alakja elveszett a reggeli tömegben, szapora léptekkel igyekezett a célja felé, özönvíz előtti aktatáskával, kopott barna öltönnyel, a talpán lyukas cipővel, de mindig hófehér ingben. Délután kissé meggörnyedten a fáradtságtól indult haza, arcán kiütköztek a borosták reggel óta, tekintete közönyös lett.

 Fájdalmában felkiáltott a rút kiskacsa, a bokája mintha teljesen kifordult volna amikor félrelépett. A kiáltást egyetlen ember hallotta meg: a szürke kisegér. Hosszú lábaival két lépéssel a lány mellett termett, próbálta felsegíteni, ami egyelőre az éles fájdalomtól nem ment. Zavartan  hajolt le a kockás hátizsákért, porolni kezdte róla a port, és egyszercsak elakadt a szürke szempár a halványkékben. Egy hosszú másodpercig megmeredt a mozdulat, mint valami megkövült szobrok bámulták egymást. A lány még mindig a betonon ücsörögve, a fiú félig meghajolva, fél keze a levegőben maradt, amint a táskáról készült a port leverni. A fájdalom jelei eltűntek a kiskacsa arcáról, szemei meleg fényben kezdtek sugározni. A kisegér szürke szemeiben a pupilla kitágult, ettől sötétebbnek tűnt, egyszersmind szikrázónak. A pillanat varázsa még megmaradt a hirtelen kapkodásban is, mikor a fiú észbe kapott, hogy fel kellene segíteni a lányt. A derekát átkarolva kísérte haza.

 Reggelente az emberek megbámulták a szép párt, akik kézenfogva, mindig vidáman csacsogva igyekeztek a munkába. Kitűntek a tömegből, a lány szép barna haja repdesett az elektormosságtól, amit egymásból váltottak ki, halványkék szeme, mint a ragyogó égbolt fénylett, fehér arcbőre rózsaszínben játszott az orra melletti szeplők körül, a fiú szőke haja mint a napfény, világított, szürke szemei szenvedéllyel néztek a világra, frissen borotvált arca simasága feltűnő volt. Életet vittek reggelente, az ágy melegét még a bőrükön  őrző emberek közé, mint a koffein hatottak a környezetükre, mosoly suhat át az arcokon.

 Senkinek nem tűnt fel, hogy a rút kiskacsa és a szürke kisegér már nincsenek sehol...Ki is gondolna rájuk, mikor ilyen szép embereket látnak egy párként?